A SZÓNOKOK
A SZÓNOKOK
Hajdan csak egypár »szónok« volt, a többi nem igénylé legföljebb a »fölszólaló« nevet. De most már nem születnek többé Magyarországon kis emberek. Mindenki nagyszabású beszédeket tart. Még a szűzszónokok is.
Pedig a szűzbeszéd nem tréfadolog. A legsajátságosabb érzés a világon.
Feláll az ember és a terem is emelkedik vele. A padok elkezdenek szaladni rézsút össze-vissza. A homlokzat hat márványos oszlopa összehajlik, mint szélben a kukoricaszár.
A halványpiros színű pokróccal beterített medium oldalt ferdül s a gyorsírói ketrec felszalad a magasba.
Péchy Tamás az elnöki székben jegyzőstől, előadóstól süllyedni kezd. Feje fölött az óra őrülten forog s a mutató egyszerre mutatja a nap minden óráját.
Magának a szűzszónoknak száz érzéke keletkezik, amelyekről eddig tudomása sem volt. Hall nemcsak a füleivel, de az idegeivel is. S meghallja mind a háromszáz embernek, minden súgva tett megjegyzését. Ha mozdul, ha ásít, ha sóhajt ha gúnyosan nevet, vagy fitymáló gesztust csinál valaki, azt mind fölfogja a szónok szeme.
A honatyai kopasz homlokok beszédesek lesznek. A szűzszónok e fehér lapokról is olvas tetszést vagy nemtetszést. Érzi, miként szegződik reá minden szem s e szúró nézés hevíti belül s ébren tartja testének minden porcikáját. Szikrákat csal ki s oly erőket fejleszt, melyek nem léteznek, csak a szűzszónokokban.
Az eltompult öreg szónok már az előtte levő embert sem látja meg.
A szűzszónok előtt elzöldül a világ. A zsivaj lankasztóan hat rá, a néma csönd édes kéjjel csiklandozza. Egy-egy »helyes« kiáltás, mely halkan elszalad a padok között, mint hűs szellő, izzó homlokát enyhadón simogatja.
Előtte a guggaszkodó képviselők olyanok, mint a megsózott békacombok, örök mozgásban látszanak lenni.
Egy háborgó tenger a Ház képe.
S e tenger fölött ő uralkodik a szavával.
Egy mondat: s a fejek megmozdulnak, halk morgás támad; egy másik mondat: s a tenger csendesen pihen; egy harmadik megjegyzés: játszi napfény, a tetszés szivárványa pajkoskodik a habok tarajos hátán.
Ebből látható, hogy a beszéd nagy élvezet lehet, de esetleg nagy kín; annak is, aki tartja, annak is, aki hallgatja. Nálunk bőven terem a szónok (mert sokan szeretik a saját hangjukat hallani), noha a szónoki modor és ízlés nagy átalakuláson ment át. Kossuth szóvirágai s Kazinczy Gábor pátosza nincsenek többé. A deklamálást a természetesség váltotta fel. A sallangot és bombasztokat kezdi kiszorítani az eszmei tartalom. Egy kis illat, egy kis szín még szépíti a beszédeket, de már csak módjával legyen bennök.
Legjobban tudja ezt vegyíteni gróf Apponyi Albert. A legnagyobb szónoka a legkisebbik pártnak van. Ha Apponyi nevét olvassa a jegyző, rohan be mindenki a folyosóról, mintha ebédre harangoznának.
Öblös hangjának érce az egész termet betölti. Magatartása nyugodt, mozdulatai kimértek és plasztikusak, előadása folyékony és átlátszó, mester a modulációkban s gondolatait változatos formában gruppírozza. Apponyi egy nagy műszónok, ki ellenfeleit is elragadja.
Jóval szárazabb Szilágyi Dezső. Kevesebb benne a lendület és kolorit. De veszedelmes orátor, ki nagy hatalommal rendelkezik, mert a sofizmákból tetszés szerinti következtetéseket von le. Apponyi meggyőzi hallgatóit és ünnepélyes hangulatot teremt. Mintha egy hatalmas királyi sas szállna a levegőben. Szilágyi ellenben fölingerli pártját, összetöri az ellenfélt, melynek a feje fölött kóvályog, mint a kánya. Egyet csíp vagy koppant a csőrével minduntalan. Fölkap egy-egy mameluk csirkét a levegőbe s a magasból leereszti. A szatíra ostorát megpattogtatja, és szórja a gúny nyilait zápormódra. Hatalmas alakja, domború melle, oroszlán feje összhangban áll szónoki erejével. Ajkán gunyoros mosoly ül és gyűlölet ég a szemeiben. A gesztusai ízléstelenek.
A legnagyobb szónokok után a legkedvesebb jön: Jókai Mór.
Vannak akik elragadják, felvilágosítják, megnevettetik, elálmosítják, hazakergetik a tisztelt Házat. Jókai megpezsgőzteti.
Lassú hangon beszél. Néha-néha odanyúl ősz parókájához, majd lehajtja fejét félvállra, szelíden, mintha mesélne egy színes fonalon. Kék szeme nyájasan pihen azokon, kiket korhol. (Hiszen virággal hajigálja őket !) Meg-megpödri a bajuszát is, miközben tettetett jámborsággal csöppenti el mézédes humorát.
A »Ház sárkánya« Ugron Gábor. Az ő beszédjeiben van a legtöbb tűz és az ő előadásában a legtöbb hév. Mint rögtönző, páratlan tehetség.
Gyakran történik meg nagy viták elején, hogy beszédekkel akarják az időt kihúzni, amíg elkészülnek a többi feliratkozott pártbeli orátorok. Ugron hátrafordul ilyenkor beszéd közben társaihoz:
– Beszéljek még ?
– Még egy félóráig.
Beszél tehát egy félóráig és pedig zamatosan, lendülettel, a meggyőződés melegségével. Némely mondatai úgyszólván sustorognak, mint az izzó vas, ha elhajítják.
– Elhagyhatom már ? – kezdi ismét a letelt idő múlva, miközben már patakban csurog le kivörösödött arcán az izzadtság.
– No, még egy negyedóráig !
Egy kendőt csavar nyakára, mikor bevégzi s rohan a folyosóra kihűlni, ott fogadva fölvillanyozott párthíveinek kézszorítását.
Kormányozhatlan, mint a léghajó, Thaly Kálmán. Annyira beleélte magát Rákócziék közé, hogy itt is örökké maga mellett érzi őket. Ott ül a balján Bercsényi s nyers igazságokat sugdos a fülébe, – látja Kollonicsot a túlsó oldalon, s vérbe borul szeme a dühtől…
Nem korbácsol fel ádáz szenvedélyeket, de elringat, elandalít az édes szavú Horvát Boldizsár, a régi klasszikus orátori iskola nagy alakja. Beszédje csillog-villog az aranyozástól.
De többet tesz Horvát Boldizsárnál például gróf Károlyi Sándor, mert ő nemcsak elringatja az embert, de el is altatja tiszteségesen. Göndöcs Benedek fuvolaszerű hangja unikum. A játszi gyermetegség és a szűzies naiv észjárás bugyborékai nem minden kellem nélkül valók. A Tisza Lajos előadása szürke, de beszédjeinek van bizonyos sajátos színe és zománca. Rokonszenves alak, fesztelen mozdulatokkal. Többnyire a cvikkerjével játszik beszéd közben s derült nyíltság önti el kellemes arcvonásait.
A puritán egyszerűséget képviseli Hegedüs Sándor: éppoly pongyola, mint Tisza Kálmán s éppúgy van élce és svádája, mint annak, – csakhogy mindez kisebb méretekben.
Mint előadó gyakran megteszi a zárbeszédeknél, hogy mikor már végezné, szétnéz előbb, ha vajon többségben vannak-e, s ha még mindig nincs behajtva a szavazáshoz szükséges számarány, egy kis fordulattal még egy emeletet épít a beszédjére.
De ezek a hangok mind csak légyszárnyak nesze Vámos bömbölő szavához képest.
Vámos bízvást elmondhatja, amit egykor Besze János:
– Látván, hogy nagy sokaság jött beszédemet meghallgatni, kieresztettem a hangomat négyezer fül erejéig.
De ha Vámosé a legnagyobb hang, gesztusok dolgában nem megy senkihez kölcsönért Zimándy, a »Trefort kalapácsa« (ahogy nevezi magát).
Szemei kidüllednek, arca rákvörös lesz, szájából messze szétfrecseg a nyál. Halántékain sajátszerű vastag, kék erei kidagadnak, homlokráncai összetepednek, mint a pamutsapka, a nyaka ireg-forog, a két keze úgy jár mint a motolla, hosszú testével hol előre, hol hátra hajlik negédesen.
Nevezetességre nézve azonban mégis Zay Adolf áll legelől. Mit ér a Vámos nagy hangja, a Zimándy testi ornamentikája, ha mégis Zay tartotta eddig a magyar parlamentben a leghosszabb beszédet ? Négy egész óráig tartó beszéd volt ez a középtanodai törvényjavaslat tárgyalása alkalmával. Hogy mit tartalmazott, azt élő ember nem tudja, mert mindenki elfelejtette az elejét, mire a közepéig jutott.
Polonyit, ki akkoriban alapított egy kis lapot, arra kérte, próbálja a beszédjét leközölni folytatásokban, mire az mentegetőzve felelte :
– Lehetetlen az, barátom, mert megvallom neked négyszemközt, hogy a lap csak a választásokig fog tartani.
A jó szónok olyan ritkaság, mint a tökéletes asszony; annyi ingrediencia kell ahhoz, hogy valamelyik bizonyosan hiányzik. Aki beszélni tudna, nincs mondanivalója, akinek pedig van, az bizonyosan nem tudja elmondani. S az tesz sokakat szerencsétlenné, hogy sikerhez megvan a fele erejük. De a leggyakoribb az olyan képviselő, aki sem elmondani nem tud valamit, sem nincs amit elmondjon. Könnyű aztán elégedettnek lennie.
Beksicsnek kellemesen csengő hangja van, de a pátosza túlságos. Sőt a stílje is (valóságos plakátstílus) izgalmasabb időkre való. Visi előadásában van valami sajátos frisseség, érvelésében erő. A legutóbbi succrescentiában rá és Beksicsre nem lehetne ráfogni, hogy sablon emberek. Neményi Ambrus csodákat művel a kis hangjával, éppúgy mint Vadnai Károly ki ökonomice úgy tudja felosztani skálákra, hogy modulálhat, színezhet vele.
A légy röpülését is meg lehet hallani, oly csönd van, ha Istóczy Győző áll fel. Nyugodtan beszél látszólag, de szaggatott mondatai elárulják a forrongó szenvedélyt. Halavány, szelíd arca sohase pirul ki, de hangja megreszket némelykor a belső izgatottságtól. Széles, szögletes homlokán végiggyöngyözik egy-egy verejték-csepp, amit nem a szónoklati hév facsart ki, hanem a gyűlölet, mely szürke szemeiben élénken lángol. A képviselőkben, bármely párton legyenek is, észrevétlenül egy ideg nőtt, melyet az antiszemitizmus mulattatva csiklandoz. Magok az antiszemiták tulajdonképpen csak abban különböznek többi képviselőtársaiktól, hogy ők jobban gyűlölik a zsidókat – mint kellene.
Túlvékony hang jutott osztályrészeül az izmos tehetségű Beöthy Ákosnak, de mégsem hápog úgy, mint Pulszky Ágost, akihez képest még Rohonczy Gedeon is csak kedvesen selypít. A kukorica-morzsoláshoz hasonlít a Madarász József hangja, a tormareszeléshez Csanády Sándoré, a köpüléshez a Törs Kálmáné, a keréknyikorgáshoz a báró Kemény Gáboré. De azért mégsem ő a kabinetben a legrosszabb szónok. Gróf Szapáry Gyula felülmúlja.
Egy ízben szemére is vetette Ugron Gábor, midőn mindjárt a miniszter után állott fel cáfolólag, de beszédje alatt Szapáry osztentatíve elfordult.
– Ha én végighallgattam – mondá – a t. miniszter úr hebegését, méltóztassék szintén végighallgatni az én beszédemet.
Leckét mond fel gróf Széchenyi Pál kenetes hangon; Trefort pongyolán, akadozva beszél, kézzel-lábbal hadonázva s a fejével kapkodva. Báró Fejérváry Géza kitűnően tudja eltalálni a kaszárnya-hangot. Falk Miksa formában és tartalomban a Ház legnagyobb szónokai közé tartozik. Szontagh Pál bekalandozza idézetekért az egész emberiséget (Szontagh egy Grünwald Bélába oltott Mocsáry Lajos). Komjáthy Béla a népies allűrjeivel csinál némelykor hatást. Enyedi Lukács azon ritka emberek közé tartozik, akik élvezhető szószban tudják feltálalni a szakdolgokat. A függetlenségi párton egyike a legékesebb szónokoknak Bartha Miklós: de megtetszik a beszédjein, hogy otthon vannak komponálva; legnagyobb tehetség Ugron, a legtáblabíróibb Mocsáry, a legklasszikusabb Irányi, de a legszélésebb látóköre Helfynek van. Általában most sok jóravaló talentum került erre az oldalra. Herman Ottó, aki igazi nagy szellem, bármely európai parlamentben számot tenne, tán még nagyobbat, mint itt, hol szintén pozíciót vívott ki, de inkább mint érdekes specialitás. Justh Gyula világos fő, szeretetreméltó egyéniség. Haviár Dániel ruganyos elme, praktikus világnézettel. A legszerencsétlenebb orátor a rokonszenves Veres József, akinek egy szép beszéde után elragadtatva kiáltott fel Éber Nándor: »Istenem, beh gyönyörű !«. S ezután senki sem merte többé dicsérni, mert kisült, hogy a szegény Éber Nándor már akkor őrült volt.
»Csukjátok be a vízvezetéket !« e tréfás felkiáltás hangzik a folyosókon a kijövőktől, ha Simonyi Iván beszél bent kit nagy szomjúhozás égetvén, nyakra-főre hordatja a vizet a teremszolgákkal.
Amint morfondírozva ülök a karzaton, fölrezzenek néha.
– Nini, ki beszél itt az én szájammal ?
Hát az akkor bizonyosan vagy Török Zoltán vagy Huszár István. (Istenem, beh gyönyörű ez a palóc dialektus !) Bizonyos tekintetben megkomolyodott a Ház. Olyan ízetlenségek ma már nem esnek, mint csak egy évtizeddel előbb, mikor még Vajda János, a történeti nevezetésségű hosszú vita alatt (amely maga is idétlen jux volt) kétszer mondta el egy álló helyben, egymásután a beszédét szóról-szóra és csak a jámbor sztenográfusok vették észre nagynehezen s hajították el a ceruzájukat.
Vagy mikor ugyancsak az agyonbeszélési vitánál azzal kezdé (természetesen egy délutáni ülésen) dikcióját Szakácsi Dániel :
– T. Ház ! A tegnapi szónok előadására kívánok reflektálni… .
– Melyik szónok ? – kiálták közbe.
– Mert tegnap sokan beszéltek !
Szakácsy zavarba jött, ötölt-hatolt, hebegett:
– Izé… János. A vezetéknevét elfelejtettem. Csak azt tudom bizonyosan, hogy János.
Nagy hahota támadt, de még nagyobb, mikor kisült, hogy az a tegnapi János, akinek a beszédjére reflektál: Horn Ede.
Ma már, hála Istennek, legfeljebb egy-egy nyegleség, körmönfont metafora, valamely elbicsaklott kifejezés, lapsus linguae vagy afféle enyelgés, mint a gróf Hunyady Lászlóé volt: »Ezt maguk nem tudják« képezik azon parlamenti kuriózumokat, melyek tovább maradnak fenn az úgynevezett halhatatlan szónoklatoknál.
Nincs egészen igazuk azoknak, akik sóhajtozva dicsérik a régi országgyűléseket, sopánkodván a mostaniakon. Ha a parlament tekintélye hanyatlott, annak nem az egyénekben van oka, mert az általános nívó szembetűnő módon növekedett. Az auktoritások hanyatlását a sajtó idézte elő, mely közel hozta a közélet tényezőit a közönség szeméhez, már pedig közelről az igazi nagy emberek sem látszanak nagyoknak – hát még a nem igaziak ?
Mik ma, teszem azt, Göndöcs Benedek kedves naivitásai az 1849-iki Majertsik Márton bobrói követéhez képest, ki a függetlenség kimondása ellen felhozott érvre, hogy a respublika úgysem lehet nálunk tartós és egészen állandó, tótos dialektusban nagy pátosszal fejtegette:
– Hiszen, kérem alássan, ha csak egy-két ezer évig tart is, még se lesz az nekünk rossz, kérem alássan.
Ama ósdi önző urak közül pedig nincs meg már egy sem, kiknek egyike azért nem akarta megszavazni a pozsonyi dietán a Lánchidat, mert: »minek már erre a rövid időre?« (Ti. ő maga a hetven felé járt.)
A római jellemek akkor is ritkák voltak. Az elvtelenség nem volt annyira sem botránykeltő, mint ma. Kazinczy Ferenc, mint egyik példát a sok közül, jegyezi fel az 1815-ben elhalt Borosjenői Aczél Istvánról, hogy a dietai ülésből, hol fényes szónoklatával ő és pártja győzött, sokszor jött ki káromkodva:
– Hát megérdemli ez az ország, hogy boldog legyen ?
Manapság bizonyos közepes tisztesség sokkal jobban van megőrizve a parlamentben, mint a dietákon volt.
Nagy karakter kevés van, de becsületes ember nagyon sok. Nagy zsenik alig vannak, de a zöm tehetséges és művelt. A szónokok közül is kivesztek apródonként az originális példányok. A mi szónokaink majdnem olyan egyformák, mint a kínaiak. A kínaiak azért, mert a szemöldjeiket borotválják; orátoraink azért, mert bizonyos kinyomkodott sablon van már a beszédekre, ami olyan, mint a pléh-forma, amelyben a kuglufot sütik. Ha valakinek valami mondanivalója van, hát beteszi ebbe az örök formába.
A beszédek kilenc nyolcada a következő alkatelemből áll: a szónok abból vesz hat unciát (még jó aki unciákban dolgozik), ami a pártja jelszavaiból ráragadt, három unciát abból, amit olvasott és végre csak egy unciát abból, amit ő maga kigondolt. Ezért egyformák többé-kevésbé a parlamenti orációk.
Hanem bezzeg elütő a többitől a Pulszky csevegése. Az élcek, adomák és szójátékok virágaival tüzdeli körül a kalapját s fiatalos dévajkodással hajigálja a levegőbe. Hangja szétfolyó (kivált ha a fogait otthon felejti), előadása nem folyékony, akadozik, szavakat keresgél, s mikor megtalálja őket s felhozza az emlékezőtehetség kamrájából a szájpadlásig, akkor veszi észre, hogy olasz szavakat hozott fel, nosza elindul újra szavakért s megint kihúzza a találó mondatot, de angolul. Innen a sok pauza, a zavar és kapkodása, amikor beszél. Az öregúr fejében annyi nyelv van elraktározva, hogy nehéz közülök kikeresni a magyar klisét gondolataihoz.
Különben sem normális állapot az, amiben a szónok van. Abban a pillanatban, midőn feláll, egész más emberré válik, aki jobban uralkodik némelykor mások, mint a saját feje fölött. Tömérdek példa van rá, mily könnyű a szónokot zavarba hozni.
Tisza Kálmán egy ízben erősen támadta Apponyi Albertet, mire felemelkedett gróf Zichy Nándor. Ghyczy Kálmán mint elnök, aggódva látta Zichyt felállani, félt, hogy nagyon el találja mérgesíteni a vitát, s mintegy önkéntelenül kérdé:
– Személyes ügyben kíván a képviselő úr szólani vagy egyébként?
– Egyébként – felelte Zichy Nándor.
– Egyébként pedig nem lehet – veti oda az elnök, mire Zichy Nándor engedelmesen ereszkedett vissza helyére.
Pedig ha nem lettek volna mind a ketten a zöldasztal lázban, mind a ketten tudták volna, hogy mind a két esetben joga van a szóhoz Zichynek.
Ugyancsak Ghyczy ültette le egyszer Csernátonyt is azzal a figyelmeztetéssel:
– Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.
A Dessewffy Aurélok idejében már hetek előtt szivárogtak ki hírek egyes monumentalis beszédekről. Először egy szűk baráti kör hallotta, átrostálta, aztán az ország lelkesedett rajtuk, s éveken át képezték szóbeszéd tárgyát. Ma már csak egy napig élnek a beszédek, mint a tiszavirág. Úgy is vannak csinálva, hogy extemporizált polemiáknak látszassanak. Tisza Kálmán, noha mint szónok éppen nem ajánlható mintának, rányomta kisebb-nagyobb mértékben saját egyéniségét s az ő beszédeinek karakterét úgy szólván az egész parlamentre.
Sikk lett az »előttem szóló«-val foglalkozni. S ha valaki otthon készíti is beszédét véres verejtéket izzadva, mikor a Házban rájön a sor, egy hirtelen összekomponált toldalékkal hozzá ragasztja »az előttem szóló«-hoz, mint ahogy a vagonokat szokás egymáshoz kapcsolni, tekintet nélkül arra, hogy mit szállítanak egyikben vagy másikban. Ezzel a kierőszakolt frisseséggel utánozzák a »generális«-t, aki örökké vagdalkozik, mindig az imént »szólók« ellen, s úgy tud védekezni, hogy támadni látszik, s úgy tud támadni, hogy mindenki védekezésnek gondolja.
Azelőtt eszmék kellettek a szónoknak – most csak »előtte szólók« kellenek.
