AZ ÖNIMÁDÓK
AZ ÖNIMÁDÓK
Megbeszéltem az asszonnyal, hogy mégis megnézem a kiállítást.
A termés ugyan rossz volt, de a zsidó megígérte, hogy vár még egy esztendeig.
No, ha a zsidó vár, jól teszi – mert a kiállítás már a Herkopáternek sem vár.
Még csak hat napig tart s az utolsó napra esik a miniszterelnök jubileuma is (aki beáll egy napra Matlekovitsnak). Még nem olvastam a a lapokból, hogy elhalasztják az ünnepeltetését, tehát ez is felvonzott Pestre. Elindultam, de azon föltevéssel, hogy csak a legszükségesebbre költök.
– Kártyázni le ne ülj, fiam – intett a feleségem –, és sorsjegyet ne vásárolj.
Megesküdtem, hogy egyiket sem teszem, mert ösmerem a szenvedélyemet. Jaj nekem, ha én egyszer elkezdek lutrizni vagy kártyázni; az mindig a zsebem fenekére juttat.
Amíg tengelyen utaztam, addig csak megtartottam a fogadásomat, hanem a vasútnál mindjárt elém löktek egy sorsjegyet.
– Nem kell a sorsjegy.
– Hja, az szabály – felelték. – Ha nem akarja a sorsjegyet, elajándékozhatja, de meg kell fizetni a jegyben.
No, már olyan bolond nem vagyok, hogy elhajítsam a szerencsét, mert hátha?… Az ördög végre is nem alszik. Zsebre gyűrtem s útközben valóban arról gondolkoztam, hogy a szerencse bolondjába rám pislanthatna. Ámbár kicsiny az esély, egymillió sorsjegy közül. Ej no, egy forinttal a fele útra hozhatnám magamhoz.
Úgy-úgy, mihelyt beérkeztem Pestre, veszek még egy sorsjegyet. Már akkor csak egy félmillió lesz a távolság. Mert úgy számítottam, hogy kettesével rakva a sorsjegyek, félmillió egyenlő sanszot tennének.
Meg is vettem az első trafikban. A szép trafikáns lány kezéből azonban éppen akkor siklott ki egy másik sorsjegy s felém röpült.
– Vegye meg ezt is – mondta.
Isten neki, megvettem.
Másnap ahány boltba benyitottam, mindenütt sorsjegyeket kínáltak, mindenféle csábító fineszekkel.
– Éppen ez az egy maradt. Hátha szerencsét hoz a »vakarcs«.
Másutt azzal tukmáltak rám kettőt, hogy egy gyermekleányka állt a pulpitusnál:
– Húzasson a sorsjegyekből, uram, ezzel a gyermekkel.
Húzattam és még a kicsikének is adtam egy hatost krumplicukorra.
Egyszóval, mire megjött a húzás napja, tíz sorsjegy volt a zsebemben.
Most már csak százezer sansz volt ellenem a főnyereménynél, a kisebb nyereményekhez meg pláne közel álltam. Kiszámítottam én azt álmatlan éjszakákon egész apróra. Izgatottan néztem a lapokat az első nap; nem nyertem semmit, nézem másnap, akkor se nyertem.
Végre meglátom harmadnap, hogy igenis nyertem harminc forintot. Kijött a 2786-28.
Rögtön telegrafíroztam haza az asszonynak:
»Gusztálok. Az egyik sorsjegyem már ki is jött – még kilenc van kijövendő. Emiatt három nappal tovább maradok. Imádkozz otthon.«
Mire visszasürgönyözte Idám:
»Vigyen el az ördög, akire jobban hallgatsz, mint a hites feleségedre.«
De hiszen, lesürgönyözhette volna énmiattam akár a Kukliné prédikációit, az egész kötetet, mégsem mozdultam volna innen, míg a haupttrefferek sorsa el nem dől.
Eldőlt, de rosszul dőlt el. Mások nyerték el. Egyik sorsjegyem sem jött ki a kilenc közül. Bizony kár volt megvárni bolondjába, mert negyven forintomba került az ittlétel meghosszabbítása. Igaz, hogy abból harmincat visszakapok a nyertes sorsjegyemre.
Kimentem tehát a bezárás napján, hogy kifizessék. Akkor folyt javában a parádé. Hallottam, amint a királyfi olvasni kezdé a szép beszédjét s láttam, hogy csucsorítja száját gróf Széchenyi. (A többit, hála istennek, nem láttam.)
Jártam Ponciustól Pilátusig, míg végre ráakadtam a helyes közegre, de csak a bezárási ünnepély után.
– Mit akar? – kérdék.
– A nyeremény-összegért jöttem.
– Mit nyert ?
– Harminc forintot.
– Mutassa a sorsjegyet.
Megnézték, összehasonlították a jegyzőkönyveikkel.
– Rendben van. Várjon egy kicsit.
Vagy két óráig ácsorogtam, míg végre elfutott a méreg:
– Legyenek szívesek velem végezni, én utas ember vagyok.
– Jó, jó, majd mindjárt kikeressük a tárgyat.
– Miféle tárgyat ?
– Amit nyert.
– Hát nem készpénzt fizetnek ?
– No nem; örüljön ön, hogy csinos, értékes tárgyhoz jut.
Üsse kő, nem bánom. Csak hamar adják ide!
Elkezdték aztán keresni mindenfelé, lázas sürgés-forgással, engem majd megölt a kíváncsiság. Nem is csoda, sohasem voltam még olyan helyzetben, hogy tudjam, van valamim, de ne tudjam mi.
Végre előkotorásztak számtalan képráma, kályha-ellenző, majolikatál közül egy fehér valamit s felkiáltottak élénken:
– Megvan ! Itt van !
Leszakították a vékony hártyapapirost s egy mellszobrocska hámlott ki.
– Ez az ? – kérdém.
– Ez! – mondták olyan arccal, mintha szerencsét kívánnának hozzá. – Csinos szobor ! Szépen fogja magát kivenni a kályhán vagy valamely szekrény tetején.
»Nos, nem rossz – gondoltam magamban –, az asszony szereti az efféléket«, s kezdtem alaposabban megtekinteni az alakot. De nemigen hasonlított az se Kossuthhoz, se Jókaihoz, Petőfinek is egészen másféle fiziognómiája van. Talán Arany lesz ? De mégsem !
– Ugyan, ha meg nem sértem az urakat, ki ez a szobor?
– Schnierer Gyula – mondák.
– Hát ki az ? – kérdém megütődve.
– Mit, ön nem tudja kicsoda Schnierer?
– Nem én. Hát kicsoda ?
– Az a Schnierer ez, uram, aki itt volt alkalmazva a kiállításnál.
– Meglehet, de én ugyan nem viszem haza a szobrát.
– Nem akarja hazavinni?
– Hát mit csináljak én olyan szoborral, akiről nem tudom megmondani otthon, hogy kicsoda. Minek faragnak az efféléről szobrot?
– De ha mondjuk, hogy itt volt alkalmazva a kiállításnál.
– Úgy? Akkor hát tudják mit az urak ? Nekem is van egy szentesi földim, aki szintén itt volt alkalmazva a kiállításnál: a Gilicze Ferkó. Hát adják ide inkább az ő szobrát.
…Sehogy sem akarták kicserélni a Gilicze Ferkó szobrával, hát mondom: vegyék meg; kínáltam tíz forintért, ötért, háromért, egyért – kinevettek.
Hanem a végén mégis lefőztem őket. Otthagytam nekik ajándékba.
