»PICI PIROS ALMA«
»PICI PIROS ALMA«
(Epilóg »a műtárlat és művészet« című, tegnapelőtt megjelent cikkhez)
Tekintetes Szerkesztő Úr !
A Roskovics Ignác »megvett«, vagyis inkább »meg nem vett«, almát áruló menyecskét ábrázoló képével ismét történt valami.
Ugyanaz nap, melyen a »Pesti Hírlap«-ban megjelent amaz élénk tárca (olyanforma íze volt, mintha a mi Scarronunk írta volna), megjelent a kiállításon gróf Zichy Nepomuk János úr, aki az ominózus kép szemléletébe merülve felkiáltott:
– Ejnye be gyönyörű kép ! De kár hogy el van adva.
Meghallja e félig kimondott sóhajt Telepy (mert Telepy mindenütt jelenvaló és mindent meghalló).
– Megvenné méltóságod ?
– Meg. De látom, későn jöttem.
– No nem éppen, éppen…
– Hogyan ? Volna még remény ?
– Hát tetszik tudni, a képet megvette ugyan Zichy Jenő gróf, de…
– Ah a Jenő?
– De hát úgy áll a dolog, hogy még sehogy sem áll… Bizonyos is, meg nem is ! Egyszóval dubiózus… Azért hát, ha megengedné a gróf, levelet írnék neki. Én hiszem, hogy ő úgysem akarja komolyan megtartani.
– Úgy? Akkor hát legyen szíves, írjon neki, s ez esetben én bizonyosan megtartom. Mi az ára ?
– Ezer forint.
– Helyes. Írjon neki.
Megörült a biztos vevőnek Telepy. Tehát most már mégis túladtam a kis menyecskén, kinek tele van a köténye Matlekovits-almával.
S vígan ugrándozva mégyen az íróasztalához, megírván a levelet Zichy Jenő grófnak a következőkben:
Kegyelmes uram!
Gróf Zichy Nep. János úr őméltósága ma a műtárlaton volt, s megnézvén a Roskovics »Pici piros alma« című képét, elhatározta, hogy azon esetben ha excellenciád lemondana, megveszi.
Ennélfogva méltóztassék, kérem, nyilatkozni, hogy megtartja-e a képet vagy pedig eladhatom gróf Zichy Nep. János úrnak? stb.
Nemsokára visszaérkezett a válasz: egy illatos levél. Piros a pecsétje, finom a hajtása:
Tisztelt uram!
A kép végtelenül tetszik nekem, s nincs a világon senki, akinek a kedvéért arról lemondtam volna, csak éppen gróf Zichy Nep. János tisztelt rokonom.
Fájó szívvel bár, de neki átengedem a képet azon kikötéssel: viszont ő engedje meg, hogy minél többször meglátogathassam, s az ő házában legalább mint vendég gyönyörködhessem a nagyszabású műalkotásban.
Ajánlom magamat. Éljen a haza! stb.
Gróf Zichy Jenő
»Hála istennek! – monologizált Telepy. – Most már post tot discrimina rerum, mégis célhoz jutottunk. Nosza, értesítse egyitek a művészt, hogy a kép most már csakugyan el van adva, egy másitok pedig szaladjon el Zichyhez a Zichy levelével… de nem… mégsem, Zichy János grófhoz magam megyek el… De nini, éppen itt jön a gróf maga… Ah, mily szerencse !«
Valóban Zichy János gróf lépett be.
– No, hogy állunk ?
– Itt van a levél, méltóságos uram.
– Lemond?
– Természetesen. Rendben van. Őexcellenciája nagy gentleman az ilyenekben. De méltóztassék elolvasni. (Átadja a levelet. )
Zichy Nep. János gróf összeráncolt homlokkal kezdi olvasni, miközben arca folyton borúsabb.
»Ah ! A Jenő igazán jó fiú. Íme lemond. Az én kedvemért? Én vagyok az az egyedüli ember. Fájó szívvel teszi… Szegény Jenő ! Nagyon tetszik neki a kép… S mégis lemond. Hozzám akar jönni, hogy ott mindég láthassa. Csodálatos, hogy így bele tud szeretni, a bohó, egyes tárgyakba. És mégis lemond. Igazi Zichy. De az ördögbe, én is Zichy vagyok. S ha le tud mondani az én kedvemért, miért ne mondhatnék le én az ő kedveért ? Úgy, úgy… «
S ezzel odafordult Telepyhez :
– Írja meg, kérem, Jenő grófnak, hogy látván a leveléből, mennyire ragaszkodik a képhez, nem akarok neki szomorúságot okozni – tehát semmi esetre sem tartom meg.
Ezeket mondva sarkon fordult és eltávozott.
Ez a »Pici piros alma« kép megvétele történetének második felvonása.
De a kép természetesen még most sincs megvéve. Ott vagyunk, ahol voltunk.
Kíváncsian várjuk a kép harmadik eladási esetét, mely kétségkívül nem fog elmaradni, és helyet ad egy negyedik eladási esetnek.
