A T. HÁZBÓL [ápr. 14.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 14.]
Göndöcs Benedeknek van egy szép solinir gyémánt gyűrűje, akkor húzza fel, ha beszélni akar.
És ha a gyűrű ott van az ujján, akkor biztos, hogy a zsebében meg ott van a kész beszéd ezzel a felirattal: »Göndöcs Benedek apát kanonok és országgyűlési képviselő rögtönzött beszéde, melyet az 1885. április 13-iki hongyűlésen tartott.«
Ma rajta volt a gyűrű a Göndöcs ujján, és beragyogta az egész habarékpártot. Ez volt Apponyi beszéde óta az első fény, mely őrájok vetődött.
A Házban kevesen voltak jelen. A képviselők legnagyobb része még mákos kalácsot eszik otthon. Üresen tátongtak a padok, s az üres Ház majd mindig az üres karzatot is jelenti.
A folyosókon egypár mameluk járt-kelt szelíden, mint megannyi húsvéti bárány. Nem volt meg az a pezsgő hetykeség a modorukban, ami máskor. A csöndes megadás tükröződék lényükön; beletörődtek, hogy hadd jöjjön már csütörtökön az a szomorú péntek, amikor a saját kificamított kezű, kitört lábú, meggörbített nyakú, kancsal magzatjukra azt kell mondani: »Így is szép az!«
Még imitt-amott emelkednek hangok a főrendiek módosításai ellen, de azok is csak suttyomba és csak olyanforma alakban: »De iszen Szontagh Pál mégis nagyon derék emberi«.
Hanem azért ők maguk nem akarnak derék emberek lenni!
A »generális« arcán semmi árnyék, derült nyugalommal mozog hű emberei közt; némelykor ő maga is megkockáztat egy-egy megjegyzést, hogy bizony nem egészen olyan lesz az a főrendiház, amilyennek szeretné: hanem azért mégiscsak meg kell azt szavazni.
S valószínűleg az forog az ő eszében is, amit Perrier Kázmér mondott egy ízben:
»Semmi szükség barátaimra, ha igazam van; akkor támogassanak, ha nincs igazam.«
De ez még csak csütörtökön lesz, addig még keresztül kell esni elöljáróba két törvényjavaslaton.
Az egyik a Vág völgyi összekötő vasútvonalról szól, a másik a postai takarékpénztárról.
Az egyik javaslatot Rakovszky István gardírozta, a másikat Hegedüs Sándor. Mind a kettő figyelmes és szemes gardedám, de most nem kellett sokáig árulniok a petrezselymet a leányzóikkal. Rakovszky a maga javaslatát egy óra alatt rákötötte a Ház nyakára, pedig csak ócsárlói akadtak a szónokok közül.
Az ásítozó Ház még azon egy ülőhelyében elfogadta a postai takarékpénztárakról szóló javaslatot is általánosságban.
Pedig ez a javaslat az állami háztartásban az, ami a »honvéd lovak« intézménye.
A szegénység pillanatnyi takarója.
A »honvéd lovak« az alkotmányos kormányzás egyik legzseniálisabb ötlete. Hogy mikor a pusztuló dzsentri gyalog marad, akkor ott legyenek neki kapóra a magyar kir. honvéd lovak, amiket kikölcsönözhet, hurcolják tovább az ősi csézát, s a dzsentri ne vegye hirtelen észre, hogy semmije sincs.
Most jön a másik zseniális ötlet, de az már az állam szegénységének takarójául: a postai takarékpénztárak. Az állampénztár új forrásokat nyer, s azonfelül mindig tele is lesz a magánosok megtakarított pénzével, s a pénzügyminiszter nem juthat egyelőre abba a kényelmetlen pozícióba, miben Kerkapolyi volt egyszer: hogy üresen álltak a központi pénztár szekrényei, s rendeletet kellett kibocsátani, hogy az ország összes árvapénztáraiból küldjék fel kölcsön a pénzkészleteket, és az állam szekere az árvák pénzén nyikorgott tovább.
Dobránszky Péter emelkedett fel elsőnek a javaslat mellett. Régen nem beszélt már, de mégsem elég régen; a képviselők nagy része osztentatíve hagyta el a termet. Csak a »molyok« maradtak benn, akik úgy oda szoktak ragadni, hogy a földrengés sem mozdítaná ki őket.
Dobránszky széttekintett, és nagyon elbúsult, hogy annyi kevesen hallgatják.
Szakadozott hangon egypár jó tanácsot adott Kemény Gábornak, miközben elszámlálta, hogy mi mindenféle ily intézmény van Angliában, Német- és Franciaországban.
Lükő közbeszólt:
– Hát Muszkaországban?
Dobránszky széttekintett, és nagyon megörült, hogy annyi kevesen hallották.
Utána Helfy szólalt fel, és ő is elfogadta a javaslatot, amire azt jegyezte meg Beöthy Algernon:
– Most már minden skrupulusim megszűntek! Komlóssy Ferenc azt mondja, hogy az egész dolog még korai: először tanuljon meg takarékoskodni maga az állam, és csak azután tanítson másokat, ha majd az államnak meglesz az első megtakarított 50 krajcárja…
(Olyan messzire véges emberi elmével nem érdemes kalkulálni. )
Most végre megcsillant a briliánsgyűrű a Göndöcs ujján:
Felállt a jó öreg mosolyogva, de az idő már nagyon későre járt… a »Kis Pipá«-ban azóta mind megkozmásodott az étel. Hallani vélte háta mögött a kanálcsörömpölést, s párolgó ételek szagát szimatolta a levegőben. Péchy belecsengetett… Ni, az az úr már fizetni akar!
Éhségében és sietségében rövidre húzta össze a beszédét, és szórakozottan adta elő flótaszerű cukros hangján, hogy legjobb lenne, ha már 40 krajcártól adna az állam kamatot, hogy a szegény nép, ha csak negyven krajcára van is megtakarítva, kivehesse azt a ládájából és betehesse…
– A posztkisztlibe! – röppent el egy hang.
Amire aztán kitört a kacaj, s hogy még nagyobb legyen a »derültség«, magának Göndöcs Benedeknek is könnybe lábadtak tágra nyitott kékes szemei a nevetéstől.
