A T. HÁZBÓL [ápr. 17.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 17.]
Már kedden is csoda történt. Beöthy Algernon tartotta szűzbeszédét. Két ízben is felszólalt s oly bámulatba ejté az embereket, mintha öregasszony ikreket szül.
Már évtizedek óta képviselő. Hajszálai ott hulldogáltak el a Ház helyiségeiben, de sohasem jutott eszébe beszélnie. Persze, mert nem akadt neki való téma!
Hanem a takarékpénztárak eszméje felvillanyozta s elkezdte prédikálni ő is takarékosságot… Ebből rossz esztendőt jósolnak a gazdák országszerte.
A keddi ülés után Tisza egy napi gondolkozási időt. hagyott a pártnak, hogy addig gyónjanak meg egymásnak, és kiellenzékeskedjék magokat, s csütörtökön reggel ott legyenek egy szálig, ki fegyveresen (szónoklattal), ki pedig csak uniformisban.
Ott is valának. A melengető napfény bearanyozta az arcokat. A törzskarból Csernátony Lajos vígan dörzsölgette kezeit, Vizsolyi nyugodtan méregette a folyosó egyik végétől a másikig a pokrócokat, és hadiszemlét tartott az egybegyűltek felett. Jókai az ellenséget cernírozta, utána kiáltván Szilágyinak:
– Kegyetlen leszel, Dezső?
Mire valami gúnyos hang a könyvtár felől visszafelelt:
– Azért lesz kegyetlen, hogy »kegyelmes« lehessen.
De erre kevés a kilátás, mert az öreg Pulszky ott ül egy sarokban és nem a Tisza esélyeit kontemplálja, hanem az öreg Gladstone sorsán tépelődik.
Nemcsak a törzskar van itt teljes számban és a zöm, hanem a mezei hadak is bevonattak. Sűrűn barnállanak a sarokban a falusi arcok. A segélycsapatok is megjöttek: Bornemisza Ádám és a többi kormánybiztosok. Sőt a betegeiket is talpra állították a pártok. Beérkezett Beksics amonnan és Thaly eminnen, csak a habarékpárt betegje, Ábrányi maradt oda.
Pedig ezért a vitáért bizony nem érdemes meggyógyulni.
Valóságos kópiája ez csak a másiknak, amit húsvét előtt megírtunk.
A Ház asztalán ugyanaz a javaslat van, ami a múltkor. Csak a neve lett »felsőház« helyett főrendiház (no és még azonfelül egy pár »csak«), az előadói széken ugyanaz a Láng Lajos ül, a miniszterelnöki széken pedig ugyanaz a Tisza Kálmán – s ami javaslatnak, előadónak, Tisza Kálmánnak nagy szerencséje –, a baloldalon ugyanaz az ellenzék.
A miniszterelnök és Szilágyi előtt egy-egy fehér papírlap van kiterítve.
Egyelőre e két papírlapon folyik a fegyverkezés, mialatt az előcsatározás megindult.
Tisza szorgalmasan jegyez az ellenzéki beszédek alatt, Szilágyi pedig a kormánypárti beszédek alatt.
Mert mind a kettőnek az a modora, hogy »majd ad az ellenfél fegyvert«. S valóban egész arzenálok potyognak ki a beszédekből.
A terem képe nyugodt, sima, sehol egy redő, ami alatt azt értem, hogy a Ház még nincs felvillanyozva, a »nagy közbeszólók« és ingerkedők még nem tudják, miért kell tulajdonképpen haragudni, a rabbiért-e vagy azért, hogy csak ötven mameluk jut be a főrendiházba?
A »Whipper in«-ok (a hajtsárok) még a szavazatok összekombinálásával vannak elfoglalva s azt számítgatják, mekkora erőt lesz szükséges síkra vinni.
Egyszóval a csata még csak indul s azzal az egyhangúsággal, ímmel-ámmal, amellyel a kikerülhetlen eredmény tudata bénítja meg a küzdőket.
Láng Lajosé az első szó.
A mostani előadói beszéde, mely az érvek ökonomikus, tömött csoportosításával mutatja be a megújhodott javaslatot, még tán jobb, mint az első beszéde volt. De látszott előadásán, hogy ő még azt hiszi, rossz beszédet mond.
Hol-hol szétnézett az ellenzék fölött nyugtalanul, hogy hol jön már az a »zaj« és »visszatetszés«.
Az ellenzék meg sem mozdult.
Irányi Dániel a Tisza Kálmán sorsa fölött van elkeseredve. Mi lesz most már a szegény Tisza Kálmánból?
Ezentúl ő már a főrendek kegyelméből lesz miniszterelnök. A főrendiház függetlenebb, arisztokratikusabb lesz, mint azelőtt.
Beszéde, mely igazi liberális hangon volt tartva, nagyon tetszett a pártjának.
Nemsokára felállt Mocsáry, gondolva magában:
– Ha Irányi már elhasználta a liberális argumentumokat, most majd én az illiberális hangokhoz nyúlok.
És az ő beszéde is nagyon tetszett a pártjának.
A két ellenzéki vezér közé ékelve tartotta szűzszónoklatát Molnár Viktor, rokonszenves, halavány arcú fiatalember, kit már eddig is kedveltek a pártjabeliek. Ezentúl még jobban megérdemli. Egy kicsit azonban öreges az észjárása.
A gyorsirodában mindenáron el akarták beszédét cserélni a Vadnai Károlyéval, melyben fiatalos hév és tűz nyilvánult. Vadnai most is, mint a múltkor, ahhoz az ügyes fogáshoz folyamodott, elhitette a mamelukokkal, hogy milyen derék emberek ők. »Lássátok, biz isten, megérdemeljük a “liberális” nevet«.
Urbanovszky, Ivánka és Gromon jóváhagyólag bólingattak a fejeikkel, csak Szontagh Pál izgett kényelmetlenül a székén, s Horváth Gyula vakarta szégyenlősen az állát.
A büfében ezalatt Krajtsik tartott antikatolikus előadást a »zárdáról és a klastromról«, a másik szögletben Andreánszky Gábor gyűlésezett az antiszemitákkal, messzebb a lépcsőháznál pedig három-négy zsidó képviselő súgott össze, hogy mit csináljanak a rabbi paragrafusnál, a túlsó oldalon a kálvinisták tanácskoztak, hogy nem jó lenne-e a protestáns püspököket kivenni a javaslatból?
Csak a lutheránusok nem látszanak meg sehol. Hiszen éppen azért lutheránusok.
Ott bent Helfy Ignác szorongatta a miniszterelnököt, hogy mért kegyetlenkedett azzal a boldogtalan rabbival s minek kötötte hozzá a tárcáját a javaslathoz.
Most aztán megindult a mamelukok közt is a panaszkodás:
– Bizony jobb is lett volna, ha valamelyik más miniszterhez köti hozzá a javaslatot.
– Igen, de nem a javaslatra lett volna jobb, hanem mireánk.
– Tisza valóban a kabinetkérdésnél is erősebb eszközt használt.
– Hogyhogy?
– Mert ha még csak azzal fenyegetett volna meg, hogy »smindnyájan megyünk«, de egyenesen kimondta, hogy a többi miniszterek maradnak.
Már erre aztán belátták az ellenzékiek is, hogy ezt a javaslatot csakugyan illik megszavazni a mamelukoknak. Az ülés vége felé szólalt fel Tisza Kálmán s polémikus tehetsége régi erejében csillogott.
Láng Lajos gyönyörködve hallgatta ketrecéből, s amint üde arcát a mosoly és a tetszés derűje elönté olykor-olykor, hálateljesen pillantott át a miniszterelnökre:
– Ejnye, be jóvá tette a beszédemet!
