AHOL AZ EMBER A BÁRÓNÁL VÉGZŐDIK
AHOL AZ EMBER A BÁRÓNÁL VÉGZŐDIK
Elhatároztam a dacosság bizonyos nemével, hogy nem foglalkozom a főrendekkel. (Majd megírja az ő gyűlésüket tisztelt kollegám, Grachus, mert azoknak már keményebb ember kell.) Nekem úgyis megvan a magam »T. Háza«, elég az egy embernek!
Nem, fel sem megyek az ülésükre.
Hanem azt bajos volt megállni. Mert bármint szerettem volna elmémet elfordítani róluk, minden tárgy visszavezetett rájok.
Nézem a lapokat a reggeli mellett: cikk, entrefilet a főrendekről szól, nézem a leghátulsó oldalt: »Idegenek névjegyzéke«, valamennyi szállodai név előtt ott a br. vagy gr.
A fogatok sűrű egymásutánban robognak az utcákon, cifra tarsolyos huszárok ülnek a bakon. A Nemzeti Múzeum bejáratánál a két karcsú póznán a magyar és horvát zászlót lebegteti a szél…
Fönt, ahol a lépcsők elfogynak, valami pokróc-rongy fehérlik. Az bizonyosan szőnyeg ott… vagy talán a liberalizmus zászlója. Mert azon át lépkednek, azt tapossák a méltóságos urak.
De bizony mégis megnézem azt az ülést.
Beeresztettek, s ugyanott álltam újra, ahol tavaly januárban, mikor a zsidó-házasságról volt szó. S előttem állt ugyanaz a kép, ami tavaly. Csakhogy a kompromisszum éppen a legérdekesebb alakokat kiradírozta belőle.
Tavaly a szabók ellen voltam elkeseredve, mikor végignéztem a zsúfoltságig tömött főrendiházon, hol kivált a széleken vedlett ruhában, gyűrött ingben álltak ember ember hátán a született törvényhozók, ma csak Tisza ellen keseredtem el, hogy minek rontotta el ezt a szép vitát az egyezkedéssel.
Majd minden úgy van, mint akkor.
Ott ül jobbról, legelöl Simor János, a másik szélen Haynald érsek. A harmadik aranyos szék (mert csak három széknek van a háta megaranyozva), a zágrábi érsek helye, üres ma.
Hátuk mögött négy egész püspöki széksor élén Samassa (aki ismét öregedett tavaly óta), szemben ott látom Andrássy Gyulát (aki ismét fiatalodott tavaly óta). (A természetben sincs már következetesség!) Ahol Andrássy végződik, ott kezdődik négy román főpap, négy fehér hosszú szakállal, reverendáik égő piros selyem bélése, s hosszú, ősz hajukon a lila barettek megélénkíti hátuk mögött a főispánok szürke táborát.
A középen Simonyi Lajos barnállik villámló szemeivel, s Edelsheim-Gyulai kéklik csillogó színpompában tábornoki egyenruhájával és bozontos nagy fejével.
Imitt-amott szemembe tűnnek ismerősek, akik az enyéim voltak valamikor. Ott könyököl fakó egykedvűségben Péchy Manó, alkalmasint itt alszik valahol a nagy Karátsonyi Guidó is. Kihajtott inggallérjával messziről virít Odescalchy Artúr herceg. Hosszú, barna szögfürteit dacosan rázza igen gyakran a halavány Prónay Dezső.
Mégsem a tavalyi főrendiház ez egészen! A fele sincs itt azoknak! Hol maradtak az indigénák és a kataszter-mágnások? Aztán micsoda botrányos csendesség ez!
Milyen izgatottság volt a múltkor! Hogy morajlott végig a termen a helyeslő zúgás vagy a gúnyos visszatetszés! Mint a »tallyho« kiáltás a rengetegben, mikor a vadat kergetik.
Ma nem volt semmi.
Tisza mozdulatlanul ült piciny asztala mellett, mint egy fehér szobor.
A többiek is nyugodtan hallgatták a szónokokat, minden közbeszólás nélkül. Ha az ember végignézett a sok magyaros fejen, mind egyformának, egykedvűnek látszott. Ember azokból ki nem kombinálhatta, mi tetszik nekik, mi nem.
Tavaly a felsőkabátokat vették bázisul a kombinációkhoz, most még ilyen alap sem kínálkozott.
Hanem a bajuszokon volt mégis valami különbség. A lefelé fordított ^ betűk és a fölfelé fordított V betűk. Föltehető, hogy a lefelé fordított V mind igennel fog szavazni, tehát megolvastam a lefelé fordított ^-ket.
Ezek vannak kisebbségben. (Úgy látszik, kevés volt a pomádé. )
De ez végre is nem az én dolgom. Hiszen Grachus fogja megírni a karcolatot. Ő írja meg a hangulatot, a részleteket, az aperçuiket. – Nem szabad az ő témáit elszednem. Én csak annyit kértem ki tőle, hogy adjon ide nekem leírni az egész főrendiházból legalább egy embert.
– Szívesen – mondá Grachus udvariasan.
– Amelyiket választom?
– Tessék, akármelyiket. – Szétnéztem, kit válasszak.
Sok tarka és érdekes alak suhant el előttem.
Habozva tűnődtem: ne-e magát Sennyeyt válasszam leírás végett?
Érdekes rajz lesz a nyomott arcú, síri alak, apró, szúrós, fekete szemeivel, amint ott ül fagyosan, előkelően az emelvényen.
A három nagy ablakon beszűrődő fény odaveti fejének árnyékát az emelvény mögötti aranycirádás piros táblára. Az árnyék megrezg, és ha mozdul… úgy rémlik, hogy egy szürke gólya.
Nem, mégsem választom én Sennyeyt! Lám, Tisza is rosszul járt, hogy Sennyeyt választotta.
Hanem ni, amott a balközépen a délceg gróf Bethlen András mellett ül egy rokonszenves Napóleon arcú, kecskeszakállú főúr, azt választom én magamnak.
A legelevenebb valamennyi között. Minden beszédre figyelt, s minden jelentősebb mondatnál megmozdult. Derült, nyugodt szemeiben, melyekkel mereven nézte a szónokokat, visszasugárzott a tetszés vagy nemtetszés, s ott futkározott arcán, homlokán.
– Ki az a főúr? – kérdeztem a szomszédomtól.
– Az egy erdélyi mágnás, Bethlen Károly. Siket.
– Siket? Az lehetetlen! Hiszen ő hallgatja a beszédeket legjobban.
– Igen, mert leolvassa a szájakról. Nagy virtuóz ebben. Arról nevezetes, hogy a kolozsvári színházban a guggeren át meghallja, amit a szemközti páholyokban az asszonyok egymás közt suttognak.
– No, ez nagy dolog!
Azóta le sem vettem szemeimet róla, mindég őt néztem és vigyáztam. Egyszer lelkes helyest kiáltott közbe Tiszának, máskor a fejét rázta. Következett a szünet, s láttam, hogy a Szapáryval beszélgető Haynald halk diskurzusára ügyel: lehettek tőle vagy húsz ölnyire.
A szünet után, mire Prónay Dezső kezdett beszélni, megtelt a terem gőzzel. A pára ködként gomolygott a fejek fölött, olyan sűrű, nehéz, hogy az öreg podagrás urakat fojtogatni kezdte. A langyos atmoszférában (és talán a büfébeli argumentumok is belejátszottak) sok fej megnehezedett, némelyek bóbiskálni kezdtek a padokban.
Magának Bethlennek is megnehezedének a szempillái, és hosszabb pislogás után a pad felé fordítá lankadt tekintetét.
Fejét félkönyökére támasztá, és úgy látszott hallgatni.
Elgondoltam, hogy ő most nem hall mind e szónoklatokból semmit, és nincs kiáltás, nincs hang, mely fölrázhatná…
Hanem, ha tán valaki megrántaná a vállánál fogva…
…Ej, minek? Hiszen így siketen, látó szemét is elfordítva, ő képviseli legjobban a magyar közvéleményt.
