A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]
Már ezentúl hosszabbak lesznek a viták. Megjött Thaly. Őszbecsavarodó göndör haja majdnem a vállát verdesi. Egészen hasonlít már II. Rákóczi Ferenchez, akinek a képét ott hordja üvegmedalionban az óraláncán. Nagy reverenciával fogadják mindenfelé a meggyógyult utolsó kurucot.
Pedig nagy labancvilág van odabent. Csupa ellenzéki szónokok perorálnak ugyan, de a kormánypárt összetart s mintha valamennyi vízhatlan köpenyegben ülne ott, nekik bizony hiába csurog az eső.
Az özönvíz derekasan megindult.
A büfében van is már egy hajó kiállítva, amit egy bajai molnárlegény, Tóth János késsel faragott ki. (Nem tudom, óvintézkedés-e ez vagy raritásképp van ott kitéve?)
A beszédmérce a külső ajtón a következő műsort mutatja:
Andreánszky Gábor, Orbán Balázs, Szilágyi Dezső.
Legelsőnek tehát a »szórakozott báró« beszél, aki azonban mégsem olyan szórakozott soha, hogy a zsidókat elfelejtse minden beszédében megvágni; hanem abban a tekintetben szórakozott, hogy mikor a beszédet már bevégzi, akkor jut eszébe, hogy még valamit kifelejtett s ilyenkor mérgelődik magában: »Ez az átkozott szórakozottságom az oka«.
És igaza van abban, hogy mérgelődik, mert mindig azt felejti ki a beszédeiből, ami azokat kitűnőekké tenné.
Annyi bizonyos, hogy Andreánszkynak van most a legkényelmesebb szerepe, s azt ő ki is aknázta. Tisza, hogy az ipsissima verbat használjam, a bihari szegre akasztotta a rabbit, úgy ahogy azt Andreánszky a múltkor indítványozta.
Utána a »csont báró« Orbán Balázs mennydörgött a leendő főrendiház ellen, különösen a cenzust rosszalva s azzal a sikerült mondással nevettette meg pártját, hogy a főrendi ház kapuja elé kell majd odaíratni: »fuss vagy fizess«.
A csont báró kollekciója ismét szaporodott tehát egy beszéddel, mert Orbán Balázs talán az egyetlen képviselő, aki összegyűjtve kötetekben adja ki parlamenti beszédeit.
Midőn egyszer Loiseau de Mauleon kiadta beszédeit s egyik olvasója kérdé tőle: »Miért nem közölte ön egyszersmind a határozatokat is?« – Loiseau de Mauleon azt felelte: »A bírák becsülete miatt«.
Ha Orbán Balázstól kérdeznék, miért nem közli köteteiben a határozatokat is, ő sokkal egyszerűbben felelhetne:
»Az én beszédeim nincsenek semmi összeköttetésben a határozatokkal.«
A szélsőbalnak nem lévén több bárója, átadatott a szó Szilágyi Dezsőnek.
Phoebus szekere még magasan járt odakünn égi útján, mikor Szilágyi belekezdett.
Az elnök kezében a lélekharang kicsengett a lelkeket hívogatva, s a drót zizegett a helyiségekben.
Éppen ekkor vetődtem esetlegesen a folyosóra. Minden ember rohant be s egyszerre síri némaság terült el mindenütt, csak egyetlen alak küzdötte magát kifelé, a berohanók áradatával szemben.
Ez volt Jókai.
Kérdeztem tőle: minek jött ki, mikor az egész világ bent van?
– Éppen azért. Most itt senki sem jár, hát idehívom a múzsákat. Egy háromkötetes regényt akarok itt kikombinálni.
– Most a múzsák is a karzaton vannak.
– Jut azokból ide is.
Otthagytam Jókait, hadd komponálja a maga regényét s bementem az úgynevezett hírlapírói ketrecbe, áttévén a kalapomat az elválasztó deszkán át egy képviselői székre. Mindig ott szoktam tartani. (Szegény öreg kalap, hadd vegyen ő is részt a törvényhozatalban. )
Szilágyi beszélt és természetesen szépen beszélt. Uralkodott az egész Ház fölött.
Mély csönd honolt szerteszét s a figyelem megfeszült. Mintha valami nagy madár röpül, mindenki figyelmét leszegzi a szárnycsattogása.
Egy szem volt az egész Ház és ez az egy szem Szilágyit nézte és egy fül, mely őt hallgatta.
S nemcsak ő beszélt, de minden izma. Néha a homloka ráncolódott össze, egy rángás az ajk körül s ilyenkor egy gúnyos nyíl röppent el. Hangja élesen nyiszált olykor, mint a borotva, máskor fölvette a játszi pajkosság élénk színeit. Fejét hátraszegezte bizonyos kevélységgel s ez rendesen akkor volt, mikor a konklúzió kigomolyodott… egy szép pázsitos tisztásra vezette ki pártját a következtetések, az »azonbanok« és »mindamellettek« rengetegéből, majd ravasz jámborsággal hajta le fejét, mint bűnbánó, ha egy maró kifejezéssel karmolt s beásta körmeit a miniszterelnök érzékeny oldalaiba.
Tisza nagy megadással vetette magát hanyatt a székében, mintha egy kupéba ülne bele, olyan utas gyanánt, aki jól tudja, hogy no itt most egy rettenetes hosszú stáció következik s szomorú rezignációval hallgatja a gőzgép zakatolását:
– Isten neki, majd csak fütyülnek valahol!
Dehogy fütyültek, dehogy. Koronkint kitört a tetszésmoraj s megmozgatta a Ház bal tájékait, mint a vihar a vetéseket. A beszéd egyre nőtt-nőtt, az argumentumok egyre ágaztak, mint a káposzta levelei, de az összeborulásról szó sincs még.
Minthogy az én eszem nemigen vesz be a tudományból egyszerre annyi sokat, kimentem közben a folyosóra.
Jókai járkált ott egyedül.
– Még mindig Szilágyi beszél? – kérdé. – Pedig már a harmadik kötet végén vagyok. Isten neki, ha így van, megtoldom még egy kötettel, hadd legyen belőle négykötetes regény.
Megnéztük Jókaival a büfébeli hajócskát s azzal bementem újra, hogy ne alkalmatlankodjam neki komponálás közben.
Szilágyi elemében van, a Ház folyton figyel, a mamelukok folyton mogorvábbak, a baloldal mindjobban-jobban élénkül. Mégis nagy műszónok ez a Szilágyi!
Csak egyetlen embert fárasztott ki: Göndöcsöt, ki a Ház mediumán állva szunnyadozik. Hol-hol fölriad s megszagolja a kezében levő ibolyacsokrot s megint elalszik. Álmában apró angyalok pajkoskodnak Göndöcs apóval s mennyei »derültség« ül ki arcának mélyedéseibe, kékes szemhéjaira, mialatt szeme bezárul.
A karzaton ott ül Andrássy Gyula és az egri érsek Samassa, kinek szeme gyöngéden pihen a baloldali fejeken. Elgondolkozik. Valaha ő is ott lent ült.
Milyen világ volt az!
Mikor azt a verset csinálta a beszédjeire Tóth Kálmán:
Vigyázzon páter Samassa,
Hogy a Házat meg ne szalassza.
Hogy a Házat meg ne szalassza.
S milyen világ ez most! Az egész Ház a páterek után szalad ma!
Andrássy gyakran hajlik oda az érsekhez, csevegésbe elegyedik a két főúr. Valami ilyesformát beszélhetnek:
– Ezt mi főztük ezeknek! Engem azért gyönyörködtet a tálalás. Tisza egyébiránt ügyes szakács s képes elkészíteni még a csizmatalpat is ragunak. De Szilágyi leszűri róla a szószokat.
– Nem veszedelmes – mondja őeminenciája –, mert azt a hibát követte el, hogy ő a Tisza szószai helyett a magáét önti rá s megint csak nem látszik ki az igazi anyag.
Valóban a szószok csak úgy csurognak a Szilágyi beszédéből. Nem, ez már sok! Kimegyek megint egy kicsit pihenni.
A jobb folyosón már vannak emberek: egy habaréki ül ott és egy kormánypárti. Ezek már kidőltek.
– Hát te nem hallgatod Szilágyit? – kérdi szemrehányólag a habaréki.
– Nem én – mondja ez finom bókkal. – Nehogy meg találjam szeretni. De nem az, nem… arra felelj inkább, hogy te miért nem hallgatod?
– Nem én – mondja az finom mentséggel – , nehogy meg találjam unni.
A túlsó folyosón azonban még mindig egyedül jár Jókai hátratett kezekkel, gondolatokba merülve.
– Még mindig ő beszél? – kérdé, amint fölpillantott.
– Még mindig.
– Már a hatodik kötetben vagyok – mondja, s aranyos jókedvének egy fényes sziporkája kiül búsongó mosolynak az ajkai körül. – Megházasíthatom már az embereimet, mit gondolsz?
– Nekem nincs reményem. Jó lesz még egy kötetig nyújtani…
Még egyszer visszavánszorogtam a karzatra. Most jött csak a java. Az ellenzék illuminálva volt, minden arc ragyogott, minden szem fénylett. Szilágyi szatírájának ostorát pattogtatta s valahányszor az ostor csattant, kitört a hahota, mint egy zuhatag s hömpölygött, mint a lavina a balvidék egyik széléről a másikig. Göndöcs fölébredett egészen és az ibolyacsokrát lobogtatta magasan. A szélsőbalon összeverődtek a tenyerek, a karzaton Grecsák széthajította a karjait, hogy neki két hely jár itt s még a lábait is fölrakta, Urváry boldogan pillantott szét a mamelukokon, akik kővé meredve ültek helyeiken: »Jobb is volna már ezeknek nem változni vissza eleveneknek«.
Hanem hát, mint mindennek a világon, úgy ennek a beszédnek is vége lett. A nagy papírsárkány, mely oly magasan szállt, kezdett lassanként lefelé jönni, a spárga egyre fogyott, míg végre zsupp… (A zsupp helyett »éljen«-t tessék érteni) lent volt a földön… Phoebus szekere már ekkor alá kezdett hajlani az ég ívén.
Ellankasztva rohantunk mindnyájan a folyosókra:
– Vége van! – jelentem lihegve Jókainak.
– Késő már! – mondja szomorúan. – Tizenegy kötet lett a regényből. Hol vegyek én ilyen hosszú könyvnek kiadót?
