A T. HÁZBÓL [febr. 15.]
A T. HÁZBÓL [febr. 15.]
Csendes a folyosó, mint a temető. Üresek a karzatok, a korridoron a kabáttalan ruhafogasok megannyi vigyorgó fogak. A gáz búsan pislog a könyvtári keresztúton.
Minden mutatja, hogy csata után van. Bent a Házban kevesen ülnek s azok sem a jelenre vigyáznak, hanem a tegnapi nap izgatottságát kérődzik át: a lapok véleményét olvasva az Apponyi tegnapi beszédjéről.
És a győzők lakomáznak odabent a büfében. Ott ül a diadalmas vezér, Apponyi Albert is, aranyszínű nedű előtte.
A néptelen folyosó egyik csücskében Beksics, Chorin búvik össze leverten.
– Íme a két legutolsó demokrata!
Beksics éppen most végezte be szavai értelmének félremagyarázása miatti felszólalását, természetesen »zaj« mellett. Neki éppúgy osztályrésze a »zaj«, mint Göndöcsnek a »derültség«.
Egyik a Bánffyak közül hozzálép, s szelíd gúnnyal mondja:
– Bocsásd meg, kedves barátom, hogy én gróf vagyok és hogy élek.
A mamelukok mind csendes morfondírozásba merültek.
Tisza felölti sárga télikabátját, és átballag a főrendiházba:
– Az ördög búsuljon itt veletek!
E pillanatban lép hozzám Jókai:
– Siess be, az isten szerelméért, valaki odabent a hangoddal beszél!
No, már ezt csakugyan érdemes meghallgatni!
Benézek a karzatra, hát Török Zoltán szónokol hosszasabban palóc dialektusban. (Istenem, beh szép az!)
Egy kicsit kuriális még a stílje, a megyei penna megérzik imitt-amott, de egészen véve okos, komoly beszédet tartott, s biztosan, erőteljesen cáfolgatta Apponyit. Jól tette, hogy polemikus természetű beszédet mondott, mást már ma meg nem hallgattak volna.
A fiatal szónok mostani sikere határozottan jelentékenyebb, mint szűzbeszéde alkalmával. Szontagh Pál szemeiben a lokálpatriotizmus fénye csillogott: »Ez a gyerek még nagyra nőhet, ha jó napfényes idő jár rá«.
Utána Orbán Balázs próbált szerencsét, és Horváth Gyulát csalogatta a függetlenségi pártra; hogy hadd igyék ő is a suvikszból.
Horváth Gyula nem lévén jelen az ülésen, nem tehetett eleget a szólónak. Különben a beszéd meg fog jelenni az »Orbán összegyűjtött beszédei« közt, és akkor Horváth is elolvashatja, mi is tüzetesen térünk rá vissza. Akkorra már persze meglesz az új felsőház is.
A padokban kevesen ültek. Szilágyi Dezső szép férfias arcán egy álmatlan éj gyűröttsége látszott. A piros székeken egyedül Trefort és a nagy emlékező Szapáry Gyula gróf gubbaszkodék, s egy szép templomot rajzolt fel az előtte fekvő papirosra. (Lám, nem igaz az, hogy a miniszterek semmit sem csinálnak.)
Ezalatt tovább folyt a sakk. Török ellenében az ellenzék kihúzta Orbánt. Most megint a kormányé lett a következő mozdulat.
Zichy Antal indult. Bástya!
Hatalmas szónoklat volt. Látszik, hogy sokat írt, mert ugyancsak nemes formában művészi elhelyezéssel rendezi el gondolatait, és látszik, keveset beszélt, hogy eddig észre nem vették rajta, mekkora jeles szónok.
Apponyi tegnapi beszédével foglalkozott.
A legbehízelgőbb eszközeit szedte elő. Szónoklata tele volt ötletekkel, fordulatokkal, s annyira felvillanyozta a mamelukokat, hogy minden negyedik percben félbeszakította a tetszészaj.
Kivált a legvégén még a folyosóra is kihallatszott a viharos éljen-zúgás.
– Ki beszélt odabent? – Kérdé a kitódulóktól az ott járkáló Éles Henrik.
– Zichy – felelé Zalay István lihegve.
– Gróf Zichy?
– Nem, herceg Zichy! – kiáltja Zalay lelkesedetten, mert Zalay olyan romlatlan jó szív még, hogy ő egész komolyan hevül a mamelukságért.
A folyosó benépesült. Csoportokká verődve beszélgettek a képviselők. Száz meg száz ember fejtegette a nézeteit. Mi lesz, hogy lesz? Miképp kellene lennie.
Egész bábeli zavar. Ez a dzsentri mellett és a mágnások ellen, amaz mind a kettő mellett, de a papok ellen. A harmadik minden ellen. Ki Apponyit pártolta, ki Szilágyit. Akadt irányista is. A legtöbb ember azt gondolta magában, hogy sehogy se jó, hanem úgy kellene csinálni a dolgot, ahogy ő gondolná – ha gondolkoznék rajta.
Az emberek gyomrában nőtt egy ideg, amelyről ők maguk sem tudják, hogy az ott van.
Ez az ideg az antiszemitizmus.
Ha valamely idea ezt az ideget megcsiklandozza, hát az az idea nekik jólesik.
Ez a helyzet szignatúrája.
Míg e zűrzavaros eszme leszűrődése így folyt, addig csupán egy alak járt-kelt egyedül a folyosókon.
A diskuráló csoportok nem léteztek számára.
Fejét lehorgasztotta, s hosszú, sárgás haja, amint így aláhajolva nézegette a folyosó szőnyegét, kétfelé esett a vállán.
Az ember azt hihette volna, hogy valamije leesett, azt kutatja lenn a földön.
– Elvesztettél valamit, Ottó? – kérdi tőle egy habaréki. – Mit keresel?
– Mit keresek? – mond keserűen a megszólított alak, még jobban lehajolva. – Keresem a függetlenségi pártot, de nem találom.
