A T. HÁZBÓL [febr. 17.]
A T. HÁZBÓL [febr. 17.]
A főrendiházi vita még mindig tart. Pedig már a hatodik nap. Ha négy szónok beszél naponkint, biztosan feliratkozik öt.
A jegyzők lajstromain egyre növekszik a névsor. Mintha minden párt be akarná mutatni, hogy mennyi okos embere van. (Tessék! Hát nem telik ezekből főrendi tagnak való?)
Azazhogy ez már csak olyan secundogenitura-vita.
Nem azt kell már most bizonyítgatni, hogy az új javaslat jó, hanem azt, hogy az Apponyi beszéde nem jó.
Márpedig mégis könnyebb azt bizonyítani, hogy a javaslat nem rossz.
Ma két erős szónok volt napirendre tűzve: Jókai és Ugron.
Nagy kíváncsisággal sereglett a közönség, már korán reggel elfoglalta a karzatokat. Úgyhogy a később érkezők nem kaptak jegyeket, s a képviselők állandó karzati jegye után indult meg a hajsza.
A tanácsterem padjai is szokatlanul gyorsan teltek meg. Hogyne, az »Arany ember« előadására!
Tisza is korán jött, mégpedig feketébe öltözve, mert ő is csak olyan demokrata, hogy fekete kabátot húz, mikor a főrendi ülésre készül.
Mögötte szeretetteljes gonddal van berendezve a vidék.
A staffage mindig ugyanaz.
Ott lógázza magát, mint egy szudáni törzsfönök, Kőrösi Sándor, s ott olvasgatja a vörös + jelentéseit Ivánka Imre. S mert nem álmodozhatik immár ott a terebélyes gróf Karátsonyi Guidó, hogy a generális szíve ne fájjon érte, ha arra tekint, oda van helyezve egy éppen olyan alak: Hegedüs József.
Jókai beszélni kezdett halk, szelíd hangon… Sokkal halkabban, mint hajdanta…
A humor enyhe, finom mosolya játszott az ajkai körül. S ennek a szilánkjai szállongtak szerte a teremben. Mintha rózsaszínű köd ereszkednék le szeszélyes alakzatokban és pajkos dzsinek ugrálnának a levegőben.
A folyosón egy lélek sem járt. Nagy csöndben beszélt csöndesen, mint hajdan Kölcsey Ferenc, akinek életét, ha már benne volt, hosszabbra nyújtá Jókai egy-két évvel.
Nem virágbokréta volt most a költő kezében, hogy a szirmait elszórja, hanem egy csomó tövis. Igaz, hogy az is bizonyosan rózsának a tövise. De az is igaz, hogy azért mégis szúrt.
Apponyinak voltak szánva leginkább a szúrások, de vércsöpp föl nem bugyog e szúrások nyomán, hanem a tövisből is újra virág – mosoly fakad.
Apponyi beszédéről csevegett oly kellemesen, annyi humorral, hogy még Csanády is elandalodva hallgatta.
Mintha csak meséket mondana lágyan, mintha a patak cseregne…
Néha-néha odanyúl ősz parókájához és megigazgatja, majd lehajtja fejét félvállra, szelíden, melankolikusan. Félig dal, csak félig beszéd ilyenkor a hangja. Szép kék szemei nyugodtan, majdnem tisztelettel pihennek az ellenfeleken, akiket korhol. Csak igen ritkán sodorja meg bajuszát is tettetett jámborsággal, mert már ennél a mozdulatnál dicsőbb benne Tallérosy Zebulon.
A generális arca egy merő derültség. A nagy debatter éles, rideg arcvonásai szétszélesednek, orra ellapul, halántékán, szemei alatt gödrök támadnak, s azokban mintha derült napfény sütkéreznék. Homlokán az erek kezdenek kiduzzadni a nevetéstől. Néha megcsuklik tőle, és elejti a papírjegyzeteket kezéből.
Hegedüs Sándor a sas kevély tekintetével méri végig az ellenzéket. Ő szentül meg van győződve, hogy azt ő mondja nekik, nem Jókai.
Darányi Ignác arca megittasodik a boldogságtól és félmámorban nézi: hogy Tisza Lajos vajon mit csinál? A kis Földváry Miklós az ujját rágja. Horváth Gyula lelkes »helyesek«-et kiált közbe, mire figyelmezteti Bánffy Béla:
– Mit csinálsz az isten szerelméért? Hiszen te ellene vagy a javaslatnak!
– Ejnye! Hát nem tudtál előbb figyelmeztetni?
Mindenki nevet, csak Beöthy· Algernon hallgatja hidegen, mint egy márványszobor.
(Ő, aki minden beszéden nevet, komolyan veszi a Jókaiét.)
Míg Jókai így pezsgőztette a Házat, eleinte hálás volt érte, hanem az ellenzék ördöge úgy a közepe felé elszabadult a láncról (nem lánc az, csak kócmadzag), kitörtek az ellentmondások és zajongások.
– Udvari poéta! – kiálta közbe Szentiványi Árpád.
A demokrataság magyarázatánál pedig Csanády mordult fel:
– Az a demokrata, aki rendjelet kap.
Mire Jókai hirtelen visszavágott:
– Bizony megfordított demokrata, kend, bátya!
Ezen feleselés után mind nagyobb-nagyobb lett az ingerültség, a megszurkált pártok nyugtalanul fészkelődtek, és morogtak, s mikor Jókai pártja lelkes éljen kiáltása között bevégezte beszédét, az ellenzékről is fölviharzott: »Éljen Apponyi!«
– Hát a fáklyászene hova maradt? – kiálta át Kőrösi Sándor.
– Meglesz! – felelte vissza valaki a kaotikus zajban.
– Mind megvettük ám a fáklyákat – szólt megint egy mameluki hang csúfondárosan.
A nagy zajtól alig juthatott szóhoz Ugron Gábor, aki igazán az »Isten kegyelméből« való szónok. (Bocsánat, ha ebben a jelzőben valami »osztrák íz« van!)
Azért szónok ő az Isten kegyelméből, mert azon melegiben felelt meg Jókainak oly talpraesetten, szellemes és találó fordulatokkal, hogy pártját elfogta a bámulat.
Mert vannak beszédek, melyek az extemporizálás zseniális köpenyében jelennek meg, de azért kiérzik rajtok az izzadtság szaga, amellyel előtte való éjjel írattak otthon.
Ez csak itt születhetett hirtelen.
Az izzadtság azonban megvolt Ugronnál is, de csak az elmondásban.
Oly hévvel beszélt., hogy csuromvíz lett belőle.
Mikor bevégezte, és kicsörtetett a folyosóra, ahol özönlöttek hozzá a gratulálók, egy fehér zsebkendő volt körültekerve a nyakán, és arca olyan volt, mint a rák.
Pedig ettől a beszédtől a mamelukoknak illett volna elvörösödni.
