A T. HÁZBÓL [febr. 24.]
A T. HÁZBÓL [febr. 24.]
A végítélet, akarom mondani, a szavazás napja volt.
A trombita (de nem a Gábriel arkangyalé) megharsant, és föltámadtak talán még a halottak is. Merthogy a betegek föltápászkodának és ott voltak, az bizonyos. Ennyi emberre ebben a teremben még Madarász sem emlékszik.
Jó lett volna ide most a híres debreceni professzor (nem Kőrösi Sándor, hanem Hatvani – ámbár, hogy Kőrösi Sándor is jó volt), hadd szélesítette volna ki a bűvészetével. Ember ember hátán ült a padokban, s állt az elnöki katedra előtt.
Kinszky gróf pláne el nem fért sehová, felült hát a Ház asztalára. A »sikk« ragadós. Keglevich István gróftól látta ő azt, hogy sans gęne szokott felülni néha az ország legtiszteltebb asztalára.
Jelen volt mindenki, Podmaniczky Frigyest kivéve, akinek azért nem szabad jönnie, csak az utolsó percben, hogy az látszassék, mintha még lennének Tiszának fölösleges mamelukjai is.
Eljöttek a kormánybiztosok az ország minden vidékéből (de milyen pompás színben vannak!), ott voltak az államtitkárok, és mind beérkeztek ama láthatatlan speciesek, akiket az a nemes lokalpatriotizmus vezet, hogy otthon kártyázzák el diurnumjaikat a kerületükben. Idegenül nézegették a terem fekvését, cifrázatait.
Ők még sohasem látták a termet, mi pedig őket nem láttuk soha.
Ott künn az országháza előtt indulásra készen állanak a liberalizmus szekerei, melyeken a voksokat szállítják végínség idején.
S amilyen zsúfolt a terem, épp annyira tömve vannak a karzatok is.
Annyi mágnás ül a jobb karzaton, mintha Berkes felett lenne itt ma requiem. S ezek a hatalmas főurak, akik közömbösen nézik a világ folyását, feszült érdeklődéssel, majdnem izgatottan hallgatják a szónokokat.
S ha tetszés vagy visszatetszés moraja zúg a Házon, egymáshoz hajolva kérdik: »Was hat er gesagt?« Éppen olyan arccal, mintha a monakói kerekasztal körül állva lihegnék kíváncsian: »Rouge ou noir?«
Rouge mindég csak rouge… Szilágyi Dezső kacér ügyességgel hajigálta fel nekik a pirosat.
Gúnyos mosoly derűje önté el arcaikat, pedig a »cher Pistát« tépázza a polgári Herkules. Mindegy, úgy kell Pistának, minek áll a »canaille« közé!
De ha bosszantja is a kormánypártiakat a fészkelődő jobb oldali karzat-csücsök, kibékíti a karzat közép része, mely tele van az előkelő világ bájos hölgyeivel. Ezek igazán uralkodásra születtek. Ott ül csodaszép szőke fürtjeivel Andrássy Gézáné, Batthyány Gézáné, mindjárt közel kék kalapjaikban a bájos Rudnay kisasszonyok, de ki győzné elszámlálni valamennyit.…
S végre is akármilyen szép ma a karzat, akármennyivel ér is többet a teremnél – tudom, el nem cserélné Tisza a földszinttel.
Mert ott csupa kegyetlen »nem«-ek fakadnának a piros ajkakról.
Ez nem a kíváncsi közönség fent, ezek az ellenzék szebbik fele, a nők az alkotmányban.
Minden szó odajut és hat. A vitának minden nüansza nyomot hagy a finom arcokon. Mosoly, bámulat, fölhevülés váltakozik rajtok. Amint hullámzás támad idelent, ott is lebbennek a fátyolok, s nyugtalanul mozdulnak meg a gyöngyös, csipkés fejecskék.
– Ezek vernek meg minket! – Jósolja búsan az én Prileszky Taddusom.
Szilágyi hosszan beszélt és érdekesen. A polemikus részek kiválóan sikerültek, kivált Jókait csipkedte meg pompás és nemes humorral a »lista« miatt, – de már Keglevichet maró gúnnyal törte össze annak a »színes golyóival«. (Hja, nem jó a golyókkal játszani.) A beszéd tárgyilagos része ellenben gyengébb volt.
Ő is, mint Szontagh beszéde óta majd minden ellenzéki szónok az arisztokráciát vette védelmébe, mondván, hogy magának a Háznak is vannak mágnás tagjai, akik nemcsak díszére, de büszkeségére válnak. (Zichy Jenő szerényen sütötte le a fejét.)
Orkánszerű tetszészaj és éljenzés zúgott föl az ellenzék padjain a beszéd végén, s mint ahogy minden eső sarat csinál, úgy ez a beszéd is egy csomó »személyes kérdést« provokált.
Keglevich kelt föl először, de a Ház nem akarta kihallgatni, alig bírt néhány szót mondani. Azután Tisza kért szót, de őt is alig akarta a Ház kihallgatni.
A Házon igen gyakran ütnek ki ezek az idegességi rohamok.
Tisza Szilágyi azt a vádját, hogy a kormány izgat, visszadobta az ellenzékre: hiszen az Apponyi beszédjében volt az izgatás.
Erre természetesen Apponyinak kellett felkelni, s az egész jelenet úgy tűnt fel, mint a rossz drámákban, mikor az összes szereplők a darab végén még egyszer mind előlépnek a színre – meghalni.
A mamelukság ezalatt eltanulván az ellenzéki szokásokat (hiszen ők nagyon tanulékonyak), szinte nem akarta Apponyit kihallgatni.
– Eláll! – kiált a kormánypárt.
– Halljuk! – tombolt az ellenzék.
A zaj nőttön-nőtt. A karzatokról is kiáltások hangzottak le. Egy látcső leesett a magasból, s üvegei csörömpölve hullottak szét.
Ez a szerencsétlenség lecsillapította az ingerültséget, s szóhoz juthatott Apponyi, ki meg Szontagh Pálra hárítá az izgatást. Olyan volt az, mint mikor falun rostát forgatnak…
Most Beksics kért személyes kérdésben szót.
– Nem kell! Eláll! Szavazzunk! – hangzott fel újra, s még nagyobb méretekben tört ki a siketítő zaj. Százötven torok zúgott egyszerre, s a nagy káoszból gúnyosan vált ki ez az egy szó »Timoleon«?
De Timoleon nem hagyta magát. Belekiáltotta az ő válaszát az iszonyatos lármába, mely azt nyomtalanul elnyelte.
A szegény gyorsírók dolga azt onnan kihalászni.
Az elnök bánatosan csóválta a fejét:
– Miért nem kezdték ezt már hat nap előtt?
S azzal berekesztette a vitát, következett a név szerinti szavazás.
Kihúzatott a »W« betű, s jegyző olvasta: »Wahrmann Mór! «
– Rossz ómen! – kiálták a szélsőbalról. – Zsidóé az első szavazat.
– De antiszemitáé a legutolsó – replikáztak a jobb oldalról –, mert Verhovay fogja bezárni.
Szavazáskor mindenki a középre tódul az urnához. A W betűtől messze eső képviselők a folyosókra és a büfébe szélednek szét bevárni míg a sor rájuk kerül.
Tisza összeszedte az iratait, melyek előtte állnak az asztalon, hivatalos akták, jegyzetek és egy újság: a február 14-iki »Nemzet«, s megy ki a miniszteri szobába.
Útközben az Apponyi széke mellett halad el, aki szinte az iratait szedi össze, s ezek közt legfelül a »Pesti Napló« 13-iki számát.
Amabban, amit Tisza visz, az Apponyi beszédje, emebben, amit Apponyi pakol össze, a Tisza beszéde van.
Egy mély megfigyelő, aki a két kiváló államférfi segédeszközeit megpillantotta, imígyen törte a fejét a folyosón:
– Vajon miért teszik el ezek ezt a két orációt? Mindenik a másikét?
– Hogy miért teszik el? – felelte az öreg – Pulszky. Nagyon egyszerű a megfejtése. A közigazgatás szervezésénél Tisza fogja elmondani az Apponyiét, s Apponyi fogja elmondani a Tiszáét.
Ezalatt a szavazás eredményéről folyton hordták a büfébe az érdekes híreket a mamelukoknak.
– Andrássy Manó »igen«-nel szavazott.
– Bravó, tehát, velünk van az Andrássy-család.
Megint jött galoppin.
– Andrássy Tivadar elment a szavazás elől.
– Akkor hát még sincsenek velük az Andrássyak.
Új hírek érkeztek.
– Lipthay szinte nem szavazott.
– Még szép tőle ez a szerénység!
– De Horvát Boldizsár ellenünk voksolt.
– Hát az öreg Pulszky?
– Az is nemes.
De a végén a nemeseknél mégis hetvenhéttel voltak többen az igenesek.
– Sokkal több – mondák bánatos örömmel –, mint amennyi majd a főrendiházban hiányzik.
