A T. HÁZBÓL [jan. 15.]
A T. HÁZBÓL [jan. 15.]
Azt hittük, hogyha Tisza Kálmán egyszer megbetegszik (ami különben lehetlenség, mert rá sem ér), a parlamentet el fog kelleni napolni, mert nélküle nem tudnak majd tanácskozni.
S íme nem az történt; a parlamenti gépezet, noha már három napja nem vesz állandóan részt a vitákban (otthon a stafírungot készíti) mégiscsak mozog valahogy.
Az igaz, hogy itt van az ő üres széke – a szent szimbólum –, és az is elég.
Mamelukok (mintha arra esnék Mekka) e szék felé fordulva dikcióznak, s ellenzékiek e széket fenyegetve ujjaikkal, dörgik a villámokat.
A jámbor üres szék persze oda se hederít ennek!
Hogy Tisza megcsömörlött a beszédektől, azt egyenesen Lipthay Pálnak lehet köszönni.
Mikor a derék Lipthav Pál kezdte tegnapelőtt elzengni szűzszavait, csak ketten hallgatták: Tisza Kálmán és Vámos, a másik kecskeméti követ.
Tisza Kálmán hátradőlt, és úgy nézte Lipthay szörnyű kínjait, amint az felállt, s elkezdett remegő ujjaival zongorázni a padon. Szavai tompán hangzottak, s csikorogva nyiszálták a levegőt, mintha a padból származnának. Babonás ember azt hihette volna, hogy a pad szónokol, s ő csak a billentyűket veri. (De már annál mégis különb zongora a Vámosé.)
A miniszerelnöknek meleg, érzékeny szíve van, megesett a kínos vergődésen: »Én ezt nem nézhetem tovább. Ehhez kegyetlenség kell.«
Azóta naponkint csupán nehány szemernyit vesz be a beszédekből, legfeljebb egy evőkanállal, minélfogva pirosabb, egészségesebb színt kezd fölvenni.
Ma önelégülten hagyhatta el a termet, miután meghallgatta, pártjának egyik legfiatalabb tagját, Visi Imrét.
Új ember; de csak a Házban. A fiatalabb írói generációban már régen tekintélyes helyet vívott ki magának úgy tehetségével, mint modorával s jellemének nemességével.
Szűzbeszéde megfelelt a várakozásnak, szép rokonszenves organum, megtisztult látkör, és előadásából igazi melegség sugárzott ki.
Mély csöndben, rokonszenves figyelemmel hallgatták.
Szűzbeszédének, melyet sokszor szakított félbe a tetszészaj, s mely után számosan siettek vele kezet szorítani, az a szerencse jutott, hogy az egységes társadalom hangoztatásával s némely allúziókkal Apponyi működésére, széles anyagot dobott oda a vita élesztésére.
A következő szónokok beszéde, kivált a Busbaché, különösen alkalmas arra, hogy az ember semmit el nem mulasztva, egy szónoklatra elkészülhessen.
Így tett Apponyi Albert is, aki ma improvizált beszédet tartott.
Fölséges bariton hangja hatalmasan csendült meg a hirtelen benépesült teremben.
A karzaton húsz vagy harminc kispap feje hajolt alá kíváncsian. Az asszonyok örökösen mozgó legyezői az első konstrukciójára megállottak. Göndöcs kerekre nyitotta ki szemeit. Kiss Lajos, aki folytonosan lófejeket rajzol az ülések alatt, lecsapta a ceruzáját. Plachy Tamás kivette ideiglenesen füleiből a gyapotot. A főmamelukok arcára kiült az a gúnyos mosoly, mely olyan mint a köszörűkő, az acélt nemhogy megtompítaná, hanem még jobban megélesíti.
Apponyi Albert, úgy rémlett, amint hallgattuk, mintha fölszállna magosan, s hol-hol újra leereszkednék, miképp az ibisz madár szokott lecsapni. Hol Visit, hol Enyedit érinté karmaival, meg felszállott, és ott kóválygott az ő »saját külön felhőiben«.
Szárnyának rebbenését szent ámulattal nézte pártja, de mély tiszteletteljes figyelemmel hallgatta az egész Ház is, mert meg kell adni, hogy ilyen beszéd, így improvizálva, csak nagy embertől telik.
Hogy a beszéd mennyire tetszett, hány viharos helyeslést »úgy van«-t és »igaz«-t provokált, arról Apponyi háta mögött Fenyvessy Ferenc külön rubrikákba vezetett statisztikát, hogy azzal a beszéd végeztével a vezérnek kedveskedjék (még tán a Dobránszky fejbólintgatásait is följegyezte!)
Örülhetnek a mamelukok… Mert túl vannak szárnyalva!
