MIBE KERÜL NEKEM A SZIVÁK MANDÁTUMA?
MIBE KERÜL NEKEM A SZIVÁK MANDÁTUMA?
Éppen a »t. Házból« karcolatot írtam este hét óra tájban, és a Herman mai szellemes beszédét akartam még kidicsérni, mikor egy sürgönyöm érkezett, mely szóról szóra így hangzik:
»Kérem a fejet! Horváth Gyula.«
Nézem, honnan van. Csongrádról! Feladatott 5 óra 20 perckor.
Mi lehet ez? Mit kér tőlem Horváth Gyula? Fejet? Hiszen van őneki magának – ha ugyan el nem vesztette az ottani zűrzavarban.
Ej, leírási hiba lesz! Bizonyosan katonaságot értett, azt szokott ő kérni ilyenkor.
No de azt nem tőlem kérné, mert az nekem nincs.
De fejem az csakugyan van nekem is.
Elkezdtem gondolkozni, s egyszerre elémbe villant, hogy az egész mit jelent.
Úgy vagy tíz nap előtt együtt vacsoráltunk az »Angol királynő«-ben nehány képviselővel, mesterségünkbe vágó dolgokról beszélgetve vidáman.
Mert bár nagyon különbözik a mesterségünk, mégis bizonyos tekintetben ugyanaz.
Tudniillik az ő feladatuk valami jót, okosat mondani, nekem meg az a mesterségem, azt minél bolondabbá lapítani a karcolatokban. Nem is valami nagyon nehéz az!
Ahogy így eldiskurálgatnánk, Horváth Gyula előhozza, hogy »De már most csakugyan meglesz Szivák Imre követnek Csongrádon«.
– Nem hiszem én azt, míg csak nem látom.
– Biztos.
– A földözi semmi sem biztos, annál is kevésbé, mert az öreg Csatár a mennyeiekkel is összeköttetésben áll. Múltkor is leszállt a szűz Mária a feje fölé a csongrádi piacon. Csatár csak annyit mondott a népnek: »nini, nem látják kigyelmetek?« Az öregasszonyok mind látták. Félek, hogy a kormánypárt is csak ilyenformán látja azt a Szivák-többséget.
– No, én pedig odaadom a fejemet árendába egy hétre, ha Szivák meg nem lesz – mondja Horváth Gyula.
– Hát én is odaadom a magamét – feleltem –, ha Csatár megbukik.
Helyes. Fejet fejre. Áll a fogadás.
A nyertes egy hétig ura a vesztes fejének; tehet vele, amit akar, csak éppen levágatni nem lehet. Azt is azért nem, mert akkor nem lehetne aztán egy hét múlva visszaadni.
Egy darabig terveltem is magamban, hogy mit fogok tenni a Horváth Gyula fejével; ellenzéki beszédeket gondoltatok ki vele, s azokat elmondatom Lipthay Pállal. Valami végtelen gyönyörűség lesz az!
Hanem végre is elfelejtettem az egész bolondságot – míg a mai telegram egyszerre megvilágítá szörnyű helyzetemet.
A rövid sürgöny azt jelenti, hogy meglett Szivák, és hogy a fejem nem az enyém egy hétig. (Nyomban is abbahagytam a Herman dicsérésének leírását, mert annak a Horváth Gyula mellékfejében nem szabad megteremnie.)
No, ilyen fogadás még elő nem fordult az annalékban.
Oh, hogy mégis van hát valaki, aki Csatár elestét nagy veszteségnek kell hogy vegye – s az a valaki éppen én vagyok!
Mit fog csinálni Horváth Gyula a fejemmel, nem tudom. Még csak egy negyedórája az övé, s máris mindenféle vízi tervekkel van megtelve, s különféle országgyűlési szónoklatok rajzanak benne. (Úgy rémlik nekem, mintha már a múltkori beszéde is az én fejemmel lett volna kigondolva.)
Mindegy, lesz, ami lesz. Én csak azt az egyet proklamálom, hogyha a karcolatokban valami mamelukság találna lenni ezen a héten, azt ne tessék kérem elhinni.
