A T. HÁZBÓL [jan. 16.]
A T. HÁZBÓL [jan. 16.]
A mai ülés azzal kezdődött, amivel a leckeóra: a katalógust olvasták, az »A« betűn kezdve. Meg is jegyezte legott Andreánszky: »még a betűrend is a zsidóknak kedvez, míg a katalógus végére érnek, addig megjöhet Ullman, Wahrmann«.
Be is csörtetett Wahrmann nemsokára teljes jókedvvel, élcelődve a szónoklatok fölött.
– Még azt mondják, nem elég itthon a gabona, pedig mennyi az üres szalma!
Csépelték ma is derekasan: kezdte Becker János, s folytatta hosszú szavú Zay.
Az ma rettenetes volt!
Benépesültek a folyosók. Nem maradt bent senki, csak a szászok és Vadnai Károly.
Feltűnt, hogy Vadnai hallgatja, s csalogatták kifelé.
– Mennék én szívesen innét – felelte Vadnai szomorúan –, de az orvosom megtiltotta, hogy a teremből, ahol füst nincs, kimozduljak. Hát maradok, mert mégis becsesebb az élet.
Tűrte vagy egy óra hosszáig, de bizony aztán csak ő is felszedte a sátorfáját a folyosóra, ahol óriási füstfelhőkben mozogtak adomázó és kritizáló csoportok.
Horvát Boldizsár a régi világból való dolgokat mesélt a fiatalabb generációnak, mely körülülte, mint egykor Deák Ferencet. Gyulai Pál Vizsolyit kereste.
Vizsolyi mindig ott van. Hosszú sétákat csinál a folyosókon, csendesen morfondírozva. Maga a tanácsterem nem érdekli, ritkán megy be. Az ő birodalma a klub, ahol ő a király. Ez itt csak komédia, azt meg sem hallgatja. Ami okosat kigondolnak, azt már mind előbb tálalták fel a klubban, és átszűrték.
Miután Gyulai Vizsolyit megtalálta, Kemény Jánost ment fölkutatni, azután elindult Thaly után, rábukkant Isaák Dezsőre, fölhajszolta valahol a könyvtárszobában György Endrét, levonszolta az írói karzatról Nagy Miklóst, megtalálta az olvasószobában Kiss Albertet, de senki sem akart vele disputálni, végre egész szelíden megtörve rimánkodott Vadnainak, hogy nézzen körül, van-e még itt valaki kálvinista.
A túlsó oldalon Prileszky Taddeus elmélkedett a gabonáról a börzével vegyesen.
– Én nem tudom, mit panaszkodtok, hiszen annyi gabonánk van, kedves barátocskám, amennyit akarunk. A börzén többet adnak el egy óra alatt, mint amennyi az egész országban megterem két év alatt. És még zsák sem kell hozzá, hehehe…
Pulszky Apponyit magasztalja egy sarokban:
– Nagy diadalt aratott – a habarékpárt fölött.
Bent a teremben Törs Kálmán szónokol, akit csodálatosan gyúrt át a kerülete.
Mikor a vizek jövének Szentesre, nekiadta magát a víztudománynak, mikor a vasutak nem menének Szentesre, nekifeküdt vasszorgalommal a vasúttudománynak, most, hogy Szentesen rossz termés volt, átcsapott a mezőgazdaság tanulmányozására. (Csak valahogy kőszénbányát ne nyissanak ott, mert az nehéz stúdium.)
Törs oly sokáig volt a Honnál, és annyira szereti Jókait, hogy egészen olyan lett, mint a Jókai mindentudó emberei.
Olyan szépen, fülbemászóan is beszélt, mint azok szoktak.
A kormánypárt aggódva nézegette ezalatt az ajtókat, tanakodván, ki fog Apponyinak megfelelni a tegnapi beszédjére, »hogy valahogy le ne menjen a nap, s meg ne teljék a hold az ő dicsőségével«.
De senki sem akart vállalkozni. Mindenik kicsinyellte a maga dárdáját.
Mi a patvart csináljanak most?
Milyen baj az – vakarták a fejüket –, hogy Tisza nincs itt!
Talán legjobb volna kalapba tenni a jelenlevő mameluki neveket, s kihúzni belőlük a sorompó lovagot.
Hát éppen ebben a válságos pillanatban toppant be a miniszterelnök. Minden arc felderült, minden arcon ott lebegett a nyitrai fohász: »Üdvözlégy, kegyelmes urunk!«
De ah, borzasztó, észreveszik, s hirtelen terjed a rémhír, hogy a miniszterelnöknek náthája van!
Hát egy nátha miatt kell-e most elveszteni egy csatát?
Nem, ilyen szégyent mégsem engedett megesni a gondviselés, Tisza felállott, s egy kis moulinet-vel szerencsére visszaszorította a tegnapi Apponyit – tegnapelőttinek.
