A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
A képviselői privilégiumok nemhogy fogynának, de szaporodnak. Mióta Madarász kimondta, hogy »képviselő nem lophatja az időt«, azóta én is respektálom ezen isteni tulajdonságukat, s csak annyit mondok, hogy az idő ma nagyon lassan fogyott – de persze nem lopta senki: magamagától fogyott.
Trefort költségvetése a vége felé járt: a homokóra utolsó szemei peregtek.
Rakovszky István (a legkitűnőbb István a kormánypárton) szép beszédet mondott a siketnémák érdekében.
Utána Herman Ottó a hülyék javára szónokolt.
Majd Pulszky Ferenc egy igen szellemes, talpraesett karcolattal a Múzeumra kérte a szokásos 100 000 forintot. (Egy »0« szerinte még akkor is kimarad.)
Pulszky Károly a történeti képcsarnokra kért pénzt. Ez volt első felszólalása. Nyugodtan beszélt, beszédje sok tanulmányt, széles műveltséget árult el, s hangja, föllépése rokonszenves hatást tett a Házban.
Általában furcsa jele az időknek, hogy minden szónoktól kevesebbet várnak, mint amennyit bevált.
Most előgurult az öreg Göndöcs, aki a pusztaszeri ásatásokra kért pénzt.
Olyan szépen, ártatlanul mosolygott, hogy Trefort azt is megígérte.
Általában ma sem igen kötekedtek a miniszterrel, senki sem támadott, mindenki kért.
Egy ideig boldog volt a miniszter, de hovatovább elunta, s kezdett idegesen kérdezősködni:
– Hát mi lesz már? Nos, az ellenzékről nincs fölírva senki? Hát már mindig csak az enyéim beszélnek?
Mialatt odabent ekképp osztozkodnának a Trefort palástján, addig künn a folyosón összebújtak a Ház jogász képviselői, és a fogukat fenték Paulerre. Mert Trefort után Pauler következik. (…Vajon következik-e Pauler után Szilágyi? )
A laikusok ellenben már a főrendi reformvitára gyűjtenek anyagot. A kormánypártról föl is iratkozott. Tisza Lajos. Az új mágnás a régi mágnások ellen! Másodiknak a Beksics beszéde van betáblázva. Timoleon a papok ellen!
Amely papirosra a jegyző e neveket felírta, az olyan vagyon, mintha fundust adott volna nekik. Beksicset már egy egész sereg szónok kerülgeti, hogy engedje át a helyét. De az egy püspökségért sem adja oda.
Ilyen iszonyú arányokban vetődik előre a bekövetkező szóözön árnyéka.
A folyosó ritkán volt elevenebb, mint ma.
Jókai Nagy Miklóssal a trónörökös könyvét szerkeszti egy fülkében. A szélsőbaliak szögletében a Rigó lutheránus magyar nadrágját élcelik. Hermant azzal ijesztgetik, hogy majd ő is vallásos lesz, ha megvénül, minden ember azzá lesz vénségében, amire nevetve jegyzi meg az öreg Pulszky:
– No, majd megvigyázom – annak idején.
Maga a generális is odakünn van. Egy idő óta nagy előszeretettel hagyja a minisztereket a saját tudományukkal úszni. De azért mint a jó gondviselő ott van közel a parton, ha esetleg fulladoznék valamelyik…
A nagy, harmonikus zsongást csak Vadnai Károly zavarja, kinek az egyik lábán botos van, a másikon cipő. Ha jár, csak minden második lépte koppan, s ez olyan kísértetiesen hangzik, hogy minduntalan hátranéznek ijedten: »Ki mer itt olyan nagyokat lépni?«
Az aranyifjúság, élén a Ház egyik legrokonszenvesebb tagjával, a szőke Török gróffal, nagy robajjal futkároz a büféből a terembe, s a teremből vissza, mert az elnök sokszor veri félre ott benn a lármaharangot ok nélkül.
Helfy egy csoportnak nehány különös alakú szivart mutat, melyekre Olaszországban tett szert, amikor odalép Tisza Kálmán, megérintve a Helfy vállát:
– Mi az?
– Ezekről a szivarokról van szó, kegyelmes uram. Valami csodálatos excentrikus aromájuk van.
– Csak nem csempészett szivarok? – kérdé a miniszterelnök szigorúan.
– De bizony csempészettek. Ha tán, kegyelmes uram, megkóstolnád…
– Köszönöm – feleli Tisza – röstelkedő vonakodással, s kihúz valahonnan a zsebéből egy ócska tárcát. (No, ezt a tárcát ugyancsak kár irigyelni Apponyiéknak), s elővesz belőle egy éppen olyan szivart, mint a Helfyé.
A szélsőbaloldal »közbülső« vezére meghökkenve rántja hátra a feját.
– No, még ilyen slágfertig minisztert teljes életemben nem láttam.
A túlsó folyosón »János fejedelem«, báró Kemény János tartja az udvarát, s az ő királyságában az a szép, hogy megosztja Szontaghgal.
A mameluk folyosó egészen az övék, mintha árendába vették volna ki. Tisza oda soha nem teszi a lábát, nehogy náluknál nagyobb ember ott megkonfundálja a két kiskirályt.
Korlátlan hatalom és népszerűség az övék, de ők maguk is értik a módját: itt az uralkodás is kedvesebb formában megy.
Szontagh Pál szellemes ötletekbe, vidám adomákba önti információit, úgyhogy a megcukrozott piluláról észre sem veszi a mameluk, mikor már bevette a tanítást.
Most azt beszéli el, mikor nála falun volt a kánikulában báró Nyáry Jenő, kérdezi a palóc gazdasszonya:
– Hát az az úr kicsoda?
– Nyáry báró – mondja Szontagh.
– Mit? Nyáry? Hát télen mi az istennyila? – kérdé az asszony csodálkozva.
Akik hallották, mosolyogtak, pedig Szontagh már nyilván azon gúnyolódott, hogy nagyon sok báró már csak téli báró – a tavasz elsöpri őket a felsőházból örökre.
Víg adomaszó közben elfogyott az idő és elfogytak a költségvetés tételei. Az elnöki telegráf kísérteties rezgése jelezte a szavazást.
Egyszerre üres és csöndes lett a folyosó, akár a temető. A sűrű csoportok szétfutva, mintegy varázsütésre eltűntek, s csak a roppant füst kóválygott ott tömött kék oszlopokban, s szertehajigált szivarvégek mutatták, hogy a bent működő nagy gép alkatrészei apró darabokra voltak itt szétszedegetve az imént.
