A HÁZ ATILLÁJA
A HÁZ ATILLÁJA
Mikor Törs Kálmánt, aki tudvalevő dolog, egyike a legszerényebb embereknek a világon, megválasztották jegyzőnek, mindjárt megijedt attól, hogy őneki díszben kell átjárni a főrendiházba, csak akkor nyugodott meg, midőn Ábrányi Kornél megvigasztalta:
– Majd hordozom én az üzeneteket.
Ábrányi Kornél lévén ez idő szerint a legszebb jegyző (még Popovicsot sem véve ki), a jegyzői kar egészen belenyugodott: »Kornél jó lesz reprezentálni«.
Annyival is inkább jó lesz, mert a főrendiház már elvesztette szép jegyzőjét, gróf Cziráky Bélát. (Az ellen mindig Fenyvessy Ferencet kellett tromfnak kiadni.) Most azonban csak Gyulai Pál és báró Nyáry által üzennek a főrendek. Ezekre elég válasznak a délceg Kornél is, akinek ugyan már ritkul egy kicsit a haja, de a szemei még élénken csillognak.
Mind jó lett volna az, de a képviselőház ócska atillája, s molyette sastollas fövegje sok keserűséget okozott Ábrányinak. A rettenetes dohszag, mely e ruhadarabokból kiárad, a fakó foltok a kalpagon, az egérrágta apró lékek az atillán, s végre egy negyedszázad jegyzői karának izzadsága az atilla hóna alatt.
Mikor először magára húzta dobogó szívvel, kipirult arccal (mint a bálba készülő szűz az első muszlinruhában), madarat lehetett volna vele fogatni, de mihelyt megnézte magát a tükörben, elszontyorodott.
Az atilla bő volt, s leért a térden alul, a föveg szűk volt, s a feje búbján ült.
– Hiszen egész figura vagyok benne – mondá, s elkedvetlenedve állt meg a Ház kapujában, mérlegelve a járókelőket, hogy el merjen-e indulni ebben a ruhában első nagy útjára, a méltóságos főrendek magas színe elé. Nem mert.
Intett a fiákeresnek, és az vitte el kerülő utakon a Múzeum kapujához.
Ott éppen egy csinos asszony sétált. Villámsebesen ugrott be a kapu alá, hogy ne lássa ebben a dísztelen állapotban, s úgy adta át első üzenetét némi szégyenkezéssel.
Végre azonban hozzátörődött az öreg atillához (mibe nem törődik bele a szegény ember?), s rendbe folydogálának az ország dolgai. Üzenetek jöttek-mentek, nem volt semmi fennakadás, s azt lehetett volna hinni (sőt Szapáry pénzügyminiszter fejében úgy is van az kikalkulálva), hogy a vén atilla még eltart ebben az épületben. Az új Tömő téri palotában lehet majd aztán egy szép, új öltönyt csináltatni. Vagy addig meg is halhat valaki, aki a magyar ruháját eltestálja a hazának.
Mondom, így álltak a dolgok, midőn végre nyilvános csúfot vallott az ország atillája.
S az atillában (milyen szerencsés ez az Ábrányi) éppen Törs Kálmán volt benne. Szegény Törs Kálmán ! Mindjárt olyan rossz előérzete volt a díszjegyzőséghez !
A mai főrendiházi ülésre ugyanis – hogy volt rávehető, szinte elképzelhetlen, de mégis tény – Törs vitte át az üzenetet.
Derült mosoly lebegett a komoly főrendiek ajkán, mikor a jegyző belépett.
A fejéből csak egy darabka látszott ki felül, a többit elfedte a rettenetes bő nyak, az ujjaiból semmi sem látszott.
A babonás Szapáry háznagy rémülve nézett az ajtó felé:
– Jézus Mária ! Hogy jött be ez az atilla?
A papok közül egyik keresztet is vetett magára.
Végre amint közelebb jött, észre lehetett venni, hogy nem magától jött be a ruhadarab, hanem mégis van benne valaki. Egészen bizonyossá ez csak akkor vált, mikor Törs Kálmán megszólalt, de hangja csodálatosan úgy hangzott, mintha valahonnan messziről beszélne. De valóban is messze volt a nyilvánosságtól – az atilla egyik oldalába elrejtve.
Mikor elvégzé mondókáját, zavartan állt meg helyén. Alig mert megmozdulni. Száz, méltóságosan nevető szem volt ráirányozva. Megijedt. Átérezte a helyzet rettenetességét, s képzelete még a valónál is jobban nagyította meg az atillát. Félt mozdulni, hogy rálép az uszályára. Mert káprázó szemében a szerencsétlen öltöny uszályokat eresztett, véges-végig a terem padlatán. Azt hitte, rögtön elesik, ha rátapos. A fringia feszélyezte. A funkciója már bevégződött, de ő ott maradt sem jobbra sem balra nem mozdulva, állt tehetetlenül, s kedves, szelíd arcán lerajzolódott a roppant zavar.
Mi lesz ebből ? Mért nem mozdul ? – találgatták a főrendiek.
Végre Szapáry kezdte bedugdosni a padba.
– Tessék, kérem… ide.
De Törs bátortalanul nézett körül és nem mozdult. Csak nagy biztatásokra mert végre a pad felé indulni fölfogva az atilla két szárnyát, mely most úgy nézett ki, mint egy óriási denevér kipeckelve.
Bezzeg örült aztán Törs, mikor a padban volt, de még jobban örült, mikor egészen odakünn volt. Tudom, megfogadta, hogy nem visz többé üzenetet, míg új atillát nem szerez a Ház.
Mert mégis komikus dolog, hogy míg van olyan államtitkárunk, akinek százhúsz nadrágja lóg a fogason, magának az országnak ne legyen egy jóravaló ruhadarabja.
Ezt még Zsedényi Ede is megmosolyogná, ha élne.
