A T. HÁZBÓL [dec. 8.]
A T. HÁZBÓL [dec. 8.]
A mai ülés igen kedélyesen kezdődött.
Az előadó, a szőke szakállú Dárdai Sándor humorizálni kezdett. Kijelenté, hogyha ez a javaslat a kormány hatalmát szélesítené, ő maga szavazna ellene.
Kétkedő mosoly ült minden ajkon; de azért van abban valami, amit beszélt. Ti. nem abban, hogy ő ellene szavazna valaminek (mert nem olyan rossz ember Dárdai Sándor), hanem abban, hogy ez a javaslat igazán nem fog használni a kormánynak.
S azonfelül mégis olyan szükséges, mint a mindennapi kenyér.
Mert egyrészt a képviselői tekintélyt emeli az ötéves mandátum (bizony már ráfér egy kis tatarozás arra is), másrészt pedig függetleníti a képviselő állását bent a parlamentben.
A hároméves képviselő igazi rabszolga. Az első évben még friss emlékezetében vannak, amiket otthon ígért, s ezek feszélyezik. A második évben látja, hogy amiket ígért, azokat nem teljesítheti, tehát a mamelukságban keres támaszt. A harmadik évben azon töpreng, hogy hol találhatna egy kerületet, ahol még nem ösmerik. Mert ott talán még megválasztják.
Az ötéves képviselő úr lesz. Az csak az ördögtől fog félni, de a minisztertől nem, mert az ördögről biztos, hogy a hatodik évben is még – ördög lesz.
…S ha egyszer a mamelukok nem fognak félni, majd akkor tessék őket megnézni, milyen kemény legények lesznek!
…Íme, még nincs is meg az ötéves mandátum, és már azt meri mondani Dárdai Sándor, hogy ő meg nem szavazná azt a javaslatot, ha az a kormány hatalmát növelné.
*
Lucskos, kellemetlen idő volt. Az eső is szemzett odakünn. A folyosók habituéi nyomott hangulatban voltak. Semmi felvillanyozó pletyka. Egy-egy mosolyt szenteltek itt-ott az Irányi által kezdeményezett »erény-egylet«-nek, ahová (általános a megütközés) nem hítták meg Csanádyt, ami még annyival jobban fáj Csanádynak, mert Pulszky Ferencet meghítták, aki azonban az üzente:
– Várjatok még. Majd én is belépek, de csak vagy tíz év múlva.
A nagy adomázók pihentek ma. S a nagy orátorok is pihentek. Általános elégületlenség ütött ki. Hoitsy a karzat ellen panaszkodott, hogy nem szép, Czincz apó a karzaton a földszint ellen panaszkodott, hogy nem érdekes. Csernátony a nedves időjárást szidta, Beöthy Ákos a Ház akusztikáját, amelyik megvékonyítja a hangot. Mindenkinek volt valami duzzognivalója, csak Szentgyörgyi államtitkár ült ott a minisztere széke mögött megelégedve. Egészen úgy néz ki őméltósága, mint egy megöregedett Ámor. Csak a nyila hiányzik.
Különben az egész teremnek gyűrött, színehagyott képe volt, az egyforma barnaságból csak a Justh Gyula szürke kabátja rítt ki. Szontagh Pál bóbiskolt, Csanády ásítozott, amit meglátva a szemben ülő gróf Bánffy Dániel, elkezdett vele versenyezni. Észrevette ezt Csanády csakhamar; és csuklásra fordította a dolgot. (»Énrajtam ki nem fogtok semmiben.«) Csak gróf Kinsky Nusi állt szokás szerint a jegyzői helyek elé, hogy lássák, míg ellenben a Hegedüs József széles háta mögé lapult Várady Gábor, hogy ne lássák.
*
Különben a mai ülés folyamát így írja le nálamnál sokkal jobban egy képviselő:
Ma járt le egy váltóm, amelyről teljesen megfeledkeztem. A zsiránsaim képviselők. Gondoltam magamban, hátha megcsípem őket a Házban. Isten neki, benézek. Már öt esztendeje nem voltam bent. Fád egy dolog az, ott ülni és hallgatni azt a sok szürkeséget. Különben sem tartozom vele. Én megfizetem a mandátumot, punktum. Azt teszem hát vele, amit akarok.
A Sándor utca szegletén találkozom egy ellenzéki képviselő társammal:
– Hová, hová?
– A Házba.
– Komolyan a Házba jössz?
– Valakit keresek ott.
– Mindjárt gondoltam.
– Hát hogy vagytok most ott ?
– Köszönöm, megvagyunk a régiben.
– Apropó ! Mit tárgyaltok ma ?
– Az ötéves mandátumot.
– Ötéveset ?
– Az ám ! Behozza Tisza. Hát nem szoktál újságokat olvasni ?
– Nem. No, az derék. Ennél még okosabbat se csinált. Reménylem, helyesled.
– Kellett már, barátom, mert nem bírjuk a költséget, és mert demoralizálja a kormány a népet a gyakori választásokkal, de azért ellene szavazok.
– Ellene szavazol, de már azt ne tedd ! Mert az vétek.
Biz’ isten, kivárom az ülést, és ott leszek a szavazásnál.
– Azt megteheted, de ma még csak az első nap van, a premier. Majd valamikor a hét végén beszéljünk a szavazásról.
– No, engem ez a vita érdekel. Ez már olyan kérdés, a mely mindenkinek a zsebéhez szól. Megteszem, amit sohasem tettem még, végighallgatom a mai ülést.
Miután rendbehoztam zsiransaimmal a dolgomat, bementem a helyemre, mely nem messze van Ivánka mellett, azaz csak volt… hét éve már annak, ahogy odaragasztottam a vizitkártyámat. Hova lett már az azóta !
Mindegy meghúzódtam távol csöndesen. Nehányan még rámismertek, s nevetve integettek üdvözleteket, a nagyrész idegenül bámult rám. Ezek most mind azt hiszik, hogy valami új képviselő vagyok. Pedig már tizennegyedik éve vagyok honatya.
Tisza is felém nézett egy percig, de ő már nem ismert rám. Nagyon megöregedhettem azóta.
Szinte jól éreztem magam, régi idők emlékei kezdtek átmelegíteni, mikor még én is passzióval jártam-keltem itt, azzal a naiv hittel, hogy törvényeket csinálok az országnak. Éppen öt év kell ahhoz, hogy az ember belássa, miszerint semmit sem csinál. Jó, hogy ennyire lesz szabva az új mandátum.
Hanem ha már itt vagyok, ez egyszer figyelmesen meghallgatom a szónokokat. Milyen szerencse, hogy éppen az első napra jöttem, amikor a nagyok beszélnek, s leszedik eszmék dolgában a tejfölt az apró-cseprő szónokok elöl. Persze öt év óta már sok nagy ember támadhatott itt…
Alig vártam, hogy az előadó befejezze, ki nem állhatom a bevezetéseket.
Utána felállt Herman Ottó. Okos ember… Szeretném a mi oldalunkra, de előbb lenyíratnám azt a nagy haját a rendelkezési alap költségén. Egészen szépen beszélt, az ötéves mandátum ellen, de meg nem győzött. Ámbár megvallom, nem hallgathattam ki végig, mert egy incidens elfordította a figyelmemet beszédjéről.
Egy gömbölyű arcú, csinos, daliás úriember lépett be élénk fényű szemekkel s rövidre nyírt hajjal, mire nagy éljenzés támadt a szélsőbaloldalon.
– Kit éljeneznek ? – kérdem a szomszédomtól.
– Azt, aki most belépett.
– Ki az ?
– Rigó Ferenc.
Hüm ! – gondoltam magamban – új nagyság ! Tessék, nem is hallottam eddig a nevét, s most már restellek utána kérdezősködni. Hátha kinevetnének. Egészen elmaradtam a kortól.
Amint bevégzé Herman, a jegyző harsányan olvassa: Horváth Mór!
Az ördögbe is, megint egy új vezéregyéniség, mégpedig a mi pártunkon ! Az első, aki a csatatűzbe lép. S ezt sem ösmerem.
Amint így röstelkedem, oda sem figyelve a szónokra, megint a csengettyű szavára rezzenek fel, minthogy most már látom, az a szokás van, hogy az elnök minden szónoknak beharangoz.
Valóban megint új szónok lépett a sorompóba.
– Ki ez ? – kérdem ismét a szomszédomtól.
– Kubinyi Árpád.
Azt se ösmertem. Ez már mégiscsak furcsa dolog. Engem bizonyosan megcsalt a barátom, aki azt mondta, hogy a vita első napja van. Ámbár mégis az van, mert az előadó is beszélt. Egészen belezavarodtam. De talán nem is vagyok én a magyar parlamentben, hanem eltévedtem, valahol egyebütt vagyok? Azazhogy mégis a magyar parlamentben kell lennem, mert mindenki az angol parlamentről beszél.
Ilyen találgatások között izzadtam mikor újra csenget Péchy, s kiáltja a jegyző »Margittay Gyulá«-t, mire egy kedves mosolygós arcú, egy kicsit kopasz úriember dől neki az ötéves mandátumnak.
De már ezt meg nem állhattam szó nélkül. Odamentem az elnökhöz.
– Ösmersz-e még, kegyelmes uram?
– Hogyne ismernélek. Hogy jössz te ide?
– Úgy-úgy, pirongass meg, bátyám, megérdemlem mert annyira mentem a hanyagságommal, hogy képviselő létemre már a nagy talentumokat sem ismerem, az egy Hermant kivéve, akit már azelőtt is tiszteltem.
– Miféle nagy talentumokról beszélsz te ?
– Hát akik ma szónokoltak. Nagy pietással hallgatom őket.
– Velem ne humorizálj, mert megvonom a napidíjaidat – mondá Péchy, és megfenyegetett a csengettyűmozgató kezével. – Eleget bosszankodom már anélkül is, hogy mindjárt az elején ilyen sekélyes a vita. Apró emberek elrontották!
– De hát hol vannak a nagy embereink ?
Péchy rám nézett a szelíd kék szemeivel, aztán egy lutheránus mosollyal vállat vont… De már ha így van, ha a nagy emberek már kipusztultak a Házból, akkor csakugyan érdemes lesz nekem is szorgalmasan bejárni.
