A T. HÁZBÓL [nov. 26.]
A T. HÁZBÓL [nov. 26.]
Fekete lobogó leng a Házon. (No, legalább ott lesz Éles Henrik is.) Vajon ki halt meg? Bacon.
De nem a verulami báró – teszi hozzá az öreg Pulszky. A folyosó tele van a megszokott alakokkal. Tisza Kálmánon a szalonkabátja díszlik, ami annak a jele, hogy átnéz egy kicsit a főrendekhez is, ahol pedig nincsen ma egyéb esemény, mint hogy Ábrányi Kornél üzenetet visz. Éppen most öltöztetik hozzá.
Jókai szelíden, lehajtott fejjel, keresztben hátratett kezekkel andalog. Olay Szilárd a könyvtárszögletben az interpellációját tanulja, mely ezen novellisztikus címmel van az interpellációs könyvbe jegyezve: »egy kézcsók ügyében«. (Ilyen sem fordult még elő az annalékban.)
Vizsolyi Gusztáv, aki figyelve, kontemplálva jár köröskörül a folyosókon, mint a lelkiismeretes bolti őr, beleütődik Gyulai Pálba.
– Van szerencsém üdvözölni a Szemle méltóságos szerkesztőjét.
Ez a találó ötlet megállítja Gyulait. És siet elcsevegni a főrendiház titkait. Nagy dolog lesz a mai ülésen.
– Ugyan mi ?
– Hát megjönnek a nyájba az eltévelyedett…
– Juhocskák ?
– Dehogy. Az eltévelyedett pásztorok.
– Hogyhogy ?
– Berukkoltak a kálvinista püspökök: Papp Gábor, Kun Bertalan és Révész Bálint.
Ez a hír csakhamar elterjedt a kálvinisták között, s az egész vallásfelekezet bizonyos ünnepélyes színt kezdett ölteni.
Bent a teremben a közjegyzői novella volt tárgyalás alatt.
Meglehetősen unalmasan ment, mert a novellát alig kifogásolta valaki. A nagyszabású jogászok közül csak Hodossy beszélt, de az is mellette, Ullmann Sándor szinte a novella mellett érvelt igen szépen.
A beteges Pauler, ki mögött ott szuszogott olajbarna arcú újdonatúj államtitkárja, szinte sajnálta, hogy nem volt erősebb ellenállás, hadd verte volna vissza ifjú erővel.
Mai beszédje mindenkit meggyőzött arról, hogy az öregúr még győzi argumentummal, s a javaslat nagy szótöbbséggel, kevés híja, hogy nem egyhangúlag, ment keresztül.
A részletes tárgyalás még monotonabb volt, megszökdösött volna apródonkint az egész t. Ház, ha nem lett volna ott a »pičce résistance«, az interpelláció a kézcsók ügyében. De már azt csak meg kell várni. Inkább hűljön meg otthon a leves.
Széchenyi miniszter nem volt jelen.
Az úgynevezett »kínos ügyek« kedvelői (vessen rám követ, aki nem vétkes) feszült érdeklődéssel néztek az ajtók felé, hogy mikor lép be.
De a miniszter nem jött. Az óra már a kettő felé járt, s még sincsen itt. Vajon hol lehet ?
Ha most egyszerre belépne, s felhangzanék unisono az ellenzéki padokról: »kezeit csókolom« – milyen szörnyű mulatságos lenne az!… Hogy nevetnének a mamelukok is.
Végre megszólalt a csöngettyű az elnök kezében, s kijelenté: hogy a holnapi ülésre halasztja a tárgyalást. Olay, az örök interpelláló felállott, egy-két köhintéssel megreszelte torkát, aztán rágyújtott rekedtes, érdes hangján:
– Igaz-e, miszerint Széchenyi Pál miniszter nyilvánosan megcsókolta Rezső trónörökös kezét ?
A mameluk arcok csupa vigyorgóra idomultak. Derültséggel vegyült zaj hullámzott át a termen.
– Nos talán nem igaz ? – kérdé Olay, végigtekintve a mozgó tömegen.
A miniszterelnök a kalapját vette, s kifelé indult a teremből. De a mediumon gondolkozva állt meg, s mintegy önkéntelenül vállat vont.
És ez a vállvonás volt eddig a legerősebb kritika a kézcsók ügyében.
*
Ülés után azon gondolkoztam, hogyha van udvariatlan párt, mely a kézcsókért interpellálja Széchenyit, ha esetleg udvari párt is lenne a Házban, most az is interpellálhatna egy minisztert, mégpedig éppen magát Tiszát:
– Igaz-e, miszerint a miniszterelnök szürke nadrágban jelent meg a királyné kíséretében a kiállításon ?
S a két interpelláció tökéletesen megenné egymást.
Mert ha e kor társadalmának megírója egykor megtalálja jellemző vonásnak, hogy Széchenyi kezet csókolt a királyfinak, s a tintatartójába mártja tollát, hogy bizantinizmust rajzoljon; ha azonban eközben a királynét kísérő szürke nadrágos miniszterre bukkan, nyomban kibékül az elhamarkodva elítélt korral, s mérges tintájú írónádját lecsillapodva hömpölygeti meg a porzótartóban.
