AZ ORSZÁGHÁZBÓL
AZ ORSZÁGHÁZBÓL
Arról beszélgettünk nemrég e lapok szerkesztőivel, hogy jó volna havonkint egy-egy fecsegést írni a Ház üléseiről.
– De hát azokban a hónapokban, amikor nincsenek ülések?
– Akkor a reminiszcenciákat tálaljuk fel. Politikának mindig lenni kell. Ha a képviselő urak magok nem csinálnak – hát visszatérünk a régire.
Most éppen ez az eset van. Honatyáink ott vannak a dupla kréta országában, Bécsben, a delegációban. Vallatják a szegény Kálnokyt. Mire ismét visszatérnek a Sándor utcába, mire végigeszik magokat a tömérdek banketten s kipréselik belőlük a milliókat, addig már a »Magyar Szalon« e havi füzete is régen a prés alatt lesz.
A »Ház«-ból ez idő szerint igazán csak maga az épület van meg. A trikolór, melyet a rajzoló feltűzött a homlokzatára, csak előlegezve van. (Hanem iszen majd adnak őneki a horvátok, amiért az ő fiók-zászlójukat elhagyta.)
Nemkülönben előleg az országcímeres botú, medvebőrsüveges kapus is, aki immár a téli uniformisába van bújtatva; így néz ki az igaz, ha nekiöltözködik, de van is eszébe, hogy ott künn ácsorogjon; nehéz hivatal az övé. (Ha a nagyságos urak már azért is panaszkodnak, mert ülnek a hazáért, mit szóljon ő, aki állva szolgálja az országot?)
Ilyenkor behúzódik a »Fekete kutyá«-ba, vagy a »Három egérhez« című csapszékbe (akár itt, akár ott bizonyos szolidaritásban van a »Kék macská«-val) s ott játszik a többi teremőrökkel durákot. Hát bizony a nagyságos urak is éppen azt csinálják, csakhogy egyebütt és másformán.
A kapus úr különben sem tartja magát sokkal kisebb perszónának, mert szó ami szó, képviselő van vagy négyszáz, de portás csak egy van az Országházban. Süvegét legfeljebb a nagy kapacitások előtt billenti meg, mikor a lépcsőzeten jobbról-balról felsétálnak mellette, mint köpűbe a gyülekező méhek (here a nagyobb részük), az érkező kocsiknak, mielőtt kinyitná, jól megnézi előbb az ajtaját: hozzá sem nyúl, ha csupán szőlőtőke * van rajta s nem koronás címer.
* monogram
Ha már fel van húzva a nemzeti zászló s kiöltöztetve a portás, akkor isten neki, mi se sajnáljunk egy kis koncessziót, varázsoljuk vissza a legutóbbi üléseket és tegyünk egy sétát a parlament helyiségeiben.
Nagy zsibongás van a folyosókon, szórakoztató tarkaságban hullámzanak kisemberek, nagyemberek, szélsőbalok és petrifikált mamelukok, vidéki deputációk és Haluska Jánosok. * Apró csoportokba állva beszélgetnek, trécselnek, komolyt tréfással vegyítve, játszi pajkosságot fűzve néha a keserűségbe is.
* Haluska János parlamenti műnyelven: választót jelent.
Lesz-e igazán háború ? Mért nem volt Tisza Kremsierben ? A »Kék macská«-ban egy idő óta vereshajú szakácsnénak kell lenni, mert veres hajat talált a minap a rétesben Beöthy Aldzsi. Hát igaz volna, hogy Andrássy után megint visszakívánkoznak az udvarnál? (Nem hiszem – elménckedik jól-rosszul Prileszky –, Bécsben székel az udvar és nem Kókán.)
Egy másik csoportnál a jövő kérdéseit hányják-vetik. Milyen Teleszky István örökösödési elaborátuma? Jól megcibálgatta Zsögöd Benő. Az aztán a nagy jurista! Kár, hogy nincs bent a parlamentben ! Vajon be meri-e hozni Tisza az ötesztendős mandátumot?
– Minek az? – mondják a mamelukok. – De hisz sokkal szabadabbak volnátok.
– Nem kell nekünk más szabadság, csak az, hogy szabad legyen Tiszát szeretni.
Az antiszemita csoportban valóságos fölfrissülés érezhető. Egy új kérdés foglalkoztatja valamennyiöket (amint ott ülnek a miniszteri szoba környékén egy csoportban), melyet Andreánszky Gábor vetett fel. Nem valami fontos politikai kérdés vagy idea, mely még rekonstruálhatná a szétzüllött pártot, hanem csak egy találós mese… De éppen a párt komolyságához való; találgatják is erősen:
– Tizenhat gyertya ég egy csillárban, ha négyet eloltanak belőle, hány marad ?
Tizenkettőt mond mindenik, de Andreánszky a fejét rázza, mert ő azt állítja, nem tizenkettő marad, hanem csak az a négy, amelyet eloltanak, a többi gyertya elég.
Nem is egészen bolond mese. Az antiszemiták olyanformán kezdenek már gondolkozni, hogy jó lesz elkoppantani azt a gyűlöletes lángot, mert az el nem fújt gyertyák tövig el találnak égni – a választásokig… És csak az eloltott gyertyák maradnak meg.
A foyer-ben Csernátony Lajos szincerizál a nagybajuszú Orbán Balázzsal és Chorinnal.
A teremnek sok szívesen hallgatott beszélője van, a folyosónak egy sincs olyan, mint Csernátony. Vele csak az öreg Pulszky versenyzik még szellemességben, de az öregúr sokszor ereszti hosszú kantárra az emlékező- és képzelőtehetségét, míg ellenben Csernátony mindig találót mond s ebben áll az ereje. Grünwald Béla üde tehetségének erejével mindenre csillogó zománcot von, amit elbeszél, Ábrányi Kornél sziporkázó ötleteivel imponál és elkalandozó svádájával mulattat Szontagh Pál szintén a nagy elbeszélők közül való, de ő leginkább a nekdotizál s nem a napi eseményekre alkalmazva. A legtöbb politikai mag mindig a Csernátony idézeteiben és megjegyzéseiben van. Grünwald a száraz igazságot felolvasztja szépirodalmi cukorban s színes bonbon staniclikban dobálja el. Csernátony a cukorból is valami keserű extractumot csinál. Még ha adomát mond is el, az akkor bizonyosan ráillik a helyzetre.
Alkalmasint most is olyasvalamit beszél Chorinnak és a »csont báró«-nak, Orbánnak.
Azt hiszem, kitalálom, hogy mit. Fogadjunk rá, hogy a tigrisek történetét meséli nekik.
Egy erdélyi főúrnak a fia (éppen bent ül most is a büfében), aki Indiában a tigrisekre vadászott, egyszer az apja asztalánál közkívánatra a vadászkalandjaival kezdte mulattatni a társaságot.
– Megálltam egy fánál, hát jön rám szembe egy nagy tigris, puff, lövök és halva marad, megyek tovább vagy négy lépésnyire, hát megint előbukkan egy tigris töltök, lövök, puff, elterül; egykedvűen ballagok egy cserjés felé, hát újra egy tigris jő, töltök, lövök, s hörögve esik össze… akkor aztán megindulok balfelé s a sűrűségből…
– Te fiú ! – kiált közbe indulatosan a grófocska apja. – Mindjárt kilöklek innen, ha még egy tigris kiugrik.
Eddig is elég mulatságos az eset s úgy nevet rajta Orbán Balázs, hogy megreng bele a nagy bajusza, – pedig csak ezután lesz még jóvá az adoma, miután elbeszéli hozzá a tanácsteremben történteket.
Mihelyt gróf Szapáry benyújtotta a jövő évi költségvetést, Tisza Kálmán állt fel s letett a Ház asztalára egy paksamétát:
– Van szerencsém benyújtani a belügyminisztérium túlkiadásait.
Mire felállt gróf Széchenyi Pál s hasonlóan mondá némi pironkodással:
– Van szerencsém nekem is bejelenteni a kereskedelmi minisztérium túlkiadásait.
(Te is fiam, Brutus? gondolta magában Péchy Tamás.)
Felugrott most Trefort.
– Van szerencsém bejelenteni a közoktatásügyi minisztérium túlkiadásait.
Lassan, félénken kezdett emelkedni székében a beteges Pauler.
– Van szerencsém…
A mamelukok elsápadtak s búsan sóhajtják:
– Jézus Mária, ha még egy tigris kiugrik !…
Az erdélyi grófocskán fogott akkor a szó, de itt nem használt semmit a sóhajtás, még két tigris ugrott ki ezután, mert nemcsak Pauler, de még báró Fejérváry hadügyminiszter is elrebegte a szemérmetes vallomást: »Van szerencsém benyújtani stb.« (Jól kiválogatták ezt a kabinetet, hogy úgy egy húron pendül. )
De nem bánja azt Csanády Sándor, akármi lesz az államkasszával (úgyis minden pénztárnak az a rendes baja, hogy kevesebb van benne, mint amennyit ki szeretnénk venni belőle), csak a jegyzőkönyvnek ne legyen semmi híja.
Bizony nem sajnálja érte azt a fáradtságot, hogy egészen a jegyzői pulpitushoz megy, rákönyököl s fülét odaigazítva a hang irányába, nagy figyelmesen hallgatja, amíg felolvassa Szathmáry György, kinek csak az egyik keze látszik: néha egyet-egyet csuklik közbe, amitől vállig összerezzen az előadói széken Hegedüs Sándor.
Ha valami hibát vesz észre, kötekedve int a kezével, vastag szemöldöke tiltakozólag szalad fel a homloka közepéig, nyaka kidagad, szemei kidüllednek s alig várja a végét, hogy lázonghasson. Hadd rázza egy kicsit a fejét a tisztelt miniszterelnök úr.
Noha csak a jegyzőkönyv a Csanády specialitása, azután is figyel ő az egész ülés alatt, el nem unja a leghosszabb beszédet sem, éber örökké, vagy legalább annak látszik: mert nem lehetetlen, hogy olyan ülések alatt álmodja azokat a csodálatos diskurzusokat őfelségével a királlyal.
Hanem ha már látták a Szathmáry György kezét, vegyük elő a fiókból és mutassuk meg egészen is, mert ámbár egyike a tehetségesebb jegyzőknek, mégsem hiszem, hogy annyira vinné valamikor, mint Szt. István, akinek az egyik keze is elég egy egész processzióhoz.
Annál is nagyobb violencia lenne Szathmáry Györgyre, hogy csak egy kezét lássák, mert neki igazán száz keze van. Könyveket ír és fordít, közoktatási ügyeket referál, naptárt szerkeszt (a mamelukok életrajzaival), vezércikkeket farag, statisztikát csinál minden képzelhető dologról, az oláhokat üldözi, ahol éri (de nem igen éri), egyszóval a legszorgalmasabb ember a Házban, akinek arcáról olvasható le a rimánkodás: »Adjatok nekem minél több munkát«… És azt adnak is neki. A jegyzői karban is a dolgozó jegyzők közé tartozik. Mert a jegyzőknek [két] fajtája van, az »igás« és a »parádés« jegyző.
A parádés jegyző ez idő szerint Ábrányi Kornél, ő hordja az üzeneteket a főrendiházba. Övé ideiglenesen az ősi atilla (melyet még Széll Kálmán testére szabtak egykor), a molyette süveg kevély sastollával s a rezes veretű fringia. Ez az egyetlen középkori remanencia még, hogy díszjegyzők hozzák, viszik az üzeneteket a két parlamenti ház közt s átadják élőszóval, hajlongási ceremóniák mellett.
De ha ez az egyedüli cafrang a tanácskozási ügymenetben, van aztán elég minden másban. A »kegyelmes urak« veszedelmesen kezdenek elszaporodni a Borossok, Szomjasok és Iszákovicsok parlamentjében. Az élősködés, a gomblyuk-betegség és rangkórság valóságos járvánnyá lett.
Még azok is nyakig benne vannak, akik gyógyítani akarnak.
A jó öreg Nendtvichcsel történt a minap, mikor Kossuthnál járt künn, hogy amint nagyon kikelt az ősz hazafi előtt a rettenetes rang- és címerhajsza felett, ékes szavakba öntött mennykövekkel ecsetelve azt, Kossuth elmosolyodott felette:
– Igazán olyan nagy ellensége ön a címeknek ? – kérdé szelíden.
– Egész szívemből, kormányzó úr.
– Ej, ej, hisz akkor ön engem gonoszul megtréfált.
– Hogy merészelném én azt ? – szólt Nendtvich megütődve.
– A névjegyet értem, melyet az imént beküldött szolgámtól.
– A névjegyet? – hebegte a derék öregúr.
– Igen, nézze ! Rajta van, hogy »Nendtvich kir. tanácsos«
…De íme, most veszem észre, hogy csevegés közben egész Turinig értünk.
Már innen aztán csakugyan nem merem az olvasót egy lélegzetre ismét visszavezetni a Házba.
