A T. HÁZBÓL [okt. 11.]
A T. HÁZBÓL [okt. 11.]
Az eső csendesen permetezett odakünn, úgyhogy a folyosókon meg kellett gyújtani a lángokat. Kár a gázért. Amennyi kevés dolog ma itt volt, azt el lehetett volna végezni sötétben is. Nincsen kitűzve a napirendre valamely érdemleges tárgy, mindössze egy zárszámadási bizottsági tagot kellett választani, amiért bizony nem érdemes konfortáblit venni ebben az esős időben.
Választottak tehát kevés számmal voltak lent – de annál nagyobb bőségben ültek a karzaton a választók, a Haluska Jánosok. Élénk zsibongás közt nyújtogatták a nyakukat, s mutogatták egymásnak ujjaikkal az egyes nevezetességeket. Nem nagyon volt szükségük mind a tíz ujjukra !
Azon ülések közé látszott tartozni, amelyekről nem szoktam írni karcolatot. Legyen egy nyugodt reggele a honatyáknak.
Tisza maga is félig álmosan járt a folyosón; s átadta magát a gondtalan szincerizálásnak a törzsembereivel. Egyike volt ez azon pillanatoknak, midőn az ország önmagától kormányoztatik. Az ember szinte érzi, hogy most az egész világon nem történik semmi. Bismarck bizonyosan szundikál odahaza ásítozva, s a földkerekség összes telegramhivatalaiban halotti csönd van. A végtelen drótfonal, mely a világot összekötözi, olyan kihűlt, mozdulatlan, mint egy holt ideg. A folyosó ablakaira sűrű ködpára dűl, és eltakarja a házfedeleket. Az elméket is mintegy lenyomja a borús idő, s mint ahogy rügyet nem vet a fa mogorva időben, dévaj kedélyesség ma nem szór sziporkát.
Hanem ebben a sivár pillanatban egyszerre feltűnik a folyosón egy délceg, elegáns alak: Festetich Tasziló.
Minden fej élénken billen fel, minden szem kíváncsian látszik kérdezni:
Festetich Tasziló itt ? Ez a kaszinó ! Mit reformálnak már megint ?
Kisvártatva elterjed aztán a hír, hogy nem »kormányozni« akar a kaszinó nevében, hanem csak királyi üzenetet hozott a folyosóra.
Kovách Lászlót jött értesíteni, hogy a walesi herceg eljön a karzatra. Csináljanak neki helyet valahol a Haluska Jánosok között.
Nosza megfordul erre a hangulat. Rohan beöltözni a nagy visontai, hogy illőn fogadhassa a nagy walesit. Két szolgáról folyik csurommal az izzadság, úgy megkefélik a háznagyi atillát. A harmadik szolga a molyette kucsmát takarítja. Szaladj be, fiam, az elnökhöz, mártsd be az ujjadat a kalamárisába, aztán fesd meg vele imitt-amott a fakóbb helyeit.
Míg emígyen készül a háznagy, azalatt amennyi interpelláció van az elmékben, az mind olyan gyorsan kél és növekszik, mint az ördöngős Hatvani professzor dinnyéje. Az angol királyfi előtt beszélni nem bolondság! Azt még az illető orátor unokái is megemlegetik.
Olay Szilárd, akiben húsz évre való interpelláció-matéria van, kiveszi közülük azt, amelyik a legfelül van: hogy azt mondja, miért nem írja elő a pénzügyminiszter az adókat kellő időben ?
(Kár pedig ezt feszegetni; hiszen mi sem fizetjük kellő időben.)
Már most vége is lett volna az ülésnek, ha nem akad egypár ember, aki a hazát szereti, s kinyújtja addigra az ülést, míg az angol királyfi jön.
Máskor mindég le szokták beszélni a felszólalni akarókat, ma valóságos hajsza és szónoklati kereslet indult meg a folyosón. Még a kormánypártiak is váltig bátorítgatták az ellenzékieket.
– Hát nem interpelláltok, mi ? Hát nincs nektek semmi kérdeznivalótok a miniszterektől?
Prileszky Tádé még könyörgésre is fogta. Maga kereste nekik a témákat. Hiszen annyi rosszat csinálunk minden nap, de ti nem tudjátok kikeresni. Ne legyetek olyan málék !
Fogott a szó (de önök bizony azt soha ki nem találnák, kin), Thassy Gézán.
– Én szívesen feláldoznám magam az angol királyfiért – mondá –, hanem egy skrupulusom van, ha tud-e vajon magyarul ?
– Nem tud, ne félj semmit.
Egy másik képviselő azt a kifogást tette, hogy szívesen beszélne, de nem lehet, mert a választói hallanák.
Egy harmadik meg éppen azért ugrott bele a szólásba, mert a választói ülnek fent.
Ilyen különbözők az emberi természetek.
Amit Thassy megígért, betartotta, beállt a szélsőbal legutolsó padjába (mert tudja ő, mi a szerénység), s kikérdezte nagy pátosszal, hogy micsoda dolog volt az, garanciát vállalni a bécsi közös minisztertanácsban a szerb királyságért ?
Amint így lecsapná Szerbiát jó Thassy (kár pedig azért a szép királyasszonyért !), kíváncsian néz föl a karzatokra, hogy bámulja-e a walesi herceg?
De a walesi herceg még most sincsen ott.
Hát az is jó, hiszen van őneki még egy maradék interpellációja a gabonáról.
Bele is kezdett nagy szomorúan, mint ahogy egy halotti prédikációt szokás elmondani, hogy a magyar gabonának nincsen ára, s hogy szándékozik-e a kormány tenni valamit a gazdasági válság megszüntetésére ?
Míg ő hosszan beszélt erről, derült mosolyt csalva az arcokra, azalatt a korridoron türelmetlenül ácsorgott visontai Kovács; hallgatta a közeledő vagy távolódó kocsirobogásokat, nézte a felhőket odakünn, a múzeumi fák harmatos leveleit, – midőn egyszerre szeme elé villan egy apró emberke, aki fürgén lépked végig a Múzeum gyepén, majd a lépcsőkön alá, s egyenesen a tisztelt Háznak tart. Utána egy marcona szolga cipel egy nagy rezes kardot és egy sastollas kalpagot.
… Hej micsoda levente az ott, aki két darabban érkezik ! Nini, hiszen Gyulai Pál.
Valóban őméltósága volt; üzenetet hozott a tisztelt Háznak; ott fehérlett az üzenet a hóna alatt.
– Vezess be – mondá Gyulai Pál, amint megállt lihegve a korridoron, s átvette a szolgától, ami még hozzátartozott.
– Nem lehet. Én a walesi herceget várom. Minden percben jöhet, nem távozhatom helyemről. Hanem ha jó emberem vagy, cseréld ki velem a fövegedet. Ez már roppant gyarló. Segítsetek a demokrácián.
– Jó, szívesen. Hanem az ördögbe is, tintás lett az ujjam a tiedtől.
– Illik az a tudósnak. De már most ki fog bevezetni. Megállj csak, hívassuk ki Ábrányi Kornélt helyettes háznagynak.
– Én nem bánom, de ha Ábrányi vezet be, azt fogom hinni, hogy a Kisfaludy Társaságban vagyunk; s azon kezdem: »Tisztelt Ház ! Azt üzeni a főrendiház, hogy Jókai rossz regényeket ír !«
Előkerítették Ábrányi Kornélt. Ábrányi vállalja a helyettes háznagyságot, de hát mit ér, ha helyettes atillája nincs, mert a háznagyi atilla a háznagyon van. Már most mit csinálunk ?
Elkezdtek okoskodni, miképp lehetne úgy osztani fel a szerepeket, hogy két atilla elég legyen? Hátha a helyettes háznagy menne be elöl jelenteni, hogy itt a jegyző. Aztán hirtelen kiszaladva a túlsó ajtón a folyosóra, ruhát cserélnének, s akkor menne be a jegyző. Sehogy se lehetett. Végre a kapus emlékezett rá, hogy még a Huszár Imre jegyzősége korából van valahol a padláson egy rossz atilla, ha azóta össze nem rágták az egerek.
Nem tudom, mint tett aztán, de annyi bizonyos, hogy éppen a Thassy beszédje végén érdekes látvány fejlődött ki. A teremajtó megnyílt, s belépett Ábrányi atillásan, s az volt a feltűnő, hogy míg egy kard az oldalán csörömpölt, addig egy másik kardot maga előtt látszott tolni. Mígnem a Ház tisztására érvén, kitűnt, hogy egy ember is sétálgat befelé a kard mellett, s ez Gyulai Pál.
Zajos éljenzéssel fogadták. Mindenki örült a kis embernek ki idegenül, zavartan forgatta nyakát. Az íróképviselők odasiettek kezet fogni. Jókai a legelöl: »Menjünk, szekírozzuk Gyulait« – mondá. Alig győzött a sok élcre, aperçure felelgetni. Némelyek a fövegjét kritizálták, mások a kardjára csináltak csípős megjegyzéseket, a legtöbben pedig gratuláltak neki, hogy ő lett a főrendeknél a »díszjegyző«, aki tudvalevőleg mindig a legnyalkább mágnásfiú szokott lenni.
Csak Beksics fogta fel a helyzetet szomorítónak.
– Szegény bátyám – szólt mély részvéttel –, hát azért kellett magának annyit tanulnia, hogy öreg korára postás legyen.
(Hja, így bánnak a demokráciával a főrendiházban.)
Thassy eközben elvégzé beszédjét, s újra föltekintett a karzatra, de a walesi herceg még most sem volt ott.
Gondolja magában, az okosabb enged, s nem mondott harmadikat.
Most aztán előléphetett Gyulai Pál az üzenettel. A nagy stiliszta hű maradt magához, meg nem állhatta, hogy meg ne korrigálja az eddigi formát, ekképp szólván:
»Van szerencsém a főrendiház nevében üdvözölni a t. Házat és a következő iratokat átnyújtani.«
Tekintettel a walesi herceg érkezésére, még Komlóssy penderített egy interpellációt.
Mindezen interpellációk ki fognak adatni a walesi hercegnek, aki még mindig nem jött.
Az elnök szétnézett izgatottan várakozva, de hasztalan, nem akart többé szólni senki. Csupa megelégedett, szótalan hazafiak könyököltek a padokon.
Hát itt bizony nem lehet egyebet tenni, mint bezárni az ülést. A walesi herceg nagy úr, de hát azt mégsem lehet a kedveért, hogy némán üljenek ott, egymásra bámulva. Ha legalább Orbán Balázs itt volna; az mindég a hóna alatt hordja a kinyomtatott beszédjeit, hadd mondana el egyet közülök. A bőszavú Lázár ott ült pokoli mosollyal, a száját összecsukorítva; »beszélhetnék, ha akarnék – gondolta magában –, de nem beszélek, mert most hasznot tennék vele«.
Tehát az elnök felemelkedett, és pár nyikorgó mondattal zárni kezdte az ülést, amikor egyszerre megjelent a főrendek karzatán – a leendő angol király.
Erőteljes alak, úgy néz ki, mint egy jómódú fűszerkereskedő, szemeiből és arcából kicsillog a polgárias kedélyesség. No, de már most mit csináljanak? Rögtön szétoszoljon a Ház, mintha megfutamodnék a walesi előtt ?
Itt már nincs mit remélni, legfeljebb valami utólagos házszabályi vitát, s az elnök pislantott Csanády Sándor felé és tanácsot kérő stílusban kezdte cirkalmazni a jövő ülés határnapját csütörtökre.
Csanády lépen ragadt.
Feláll, hogy neki hétfőre kell az ülés. Ezzel újra meg volt indítva a kerék, úgyhogy még Tisza is beszélhetett a tárgyhoz, s a walesi hercegnek alkalma nyílt hosszabb ideig ott időzni.
Mellette Apponyi gróf ült, ki élénken látszott neki magyarázni s mutogatni egyet-mást.
Semmi kétség, hogy a majdani angol király most már habarékpárti lesz.
