A HELYZET KRÓNIKÁJA
A HELYZET KRÓNIKÁJA
A Jansky-ügy bevégződött, s mint az ismeretes muszka harcokból, maradt – egy halott; az agyonszúrt tüntető.
De a kérdés megoldatott. Tisza Kálmán nagy szolgálatot tett hazájának, hogy fölvetette ezt a Jansky-kérdést ilyen erős alakban.
Mert ez volt az első eset, amikor próbára volt téve, hogy a magyar alkotmány milyen erős és mit bír el.
Egy dilemma elé voltunk állítva.
Vagy megbírja még azt a magyar miniszterelnök, hogy egy tábornok tette felett kritikát nyilváníthat és akkor még ér valamit ez az alkotmány – vagy nem bírja el a magyar miniszterelnök ezt sem, és akkor nem ér az alkotmányunk egy ütet taplót.
És ez esetben válik csak igazán nevetségessé, amivel Bécsből érvelnek: »hogy hiszen ez a hadsereg főleg minket védelmez«.
… Ugyan, ugyan, mi védelmezni valónk van nekünk akkor?
*
»Az a titkos kéz«, mely Bécsben ellenünk szőtte a szálakat, melyeket a magyar király alkotmányszeretete minden habozás nélkül széttépett, nagyon ártalmas volt a múltban.
Mert ameddig ő mozgatta a körmeit, a magyar nemzet élete nem volt egyéb a történelem tanúsága szerint, minthogy az egyik forradalomból kijött s a másik felé ment erőt gyűjtve.
S még az a fatalitása is volt, hogy azalatt azon hadsereget, mellyel megütközni fog, őneki kellett élelmeznie.
Dicsőség a királynak, hogy ez az idő már elmúlt.
Azt a titkos kezet jó volna már egyszer végképp bebalzsamozni.
A Burg kísértetei feljárnak. A fehér asszony sokszor előjön. Ő különben ártatlan teremtés. De a titkos kéz még sok galyibát csinálhat a jövőben.
*
Ezúttal azonban elmúlt a veszély s nemhogy meglazult volna a bizalom király és nemzet között, hanem inkább megszilárdult e próba által.
Őfelségét ugyan kellemetlenül érintették némely, a Jansky-üggyel kapcsolatos tapintatlanságok (de nem a Tisza parlamenti válasza), s azt ki is fejezte Tisza előtt.
– Felséges uram, – mondá Tisza – én a magam részéről azt tettem, amit legjobb lelkiismeretem szerint a király és haza iránti hűség sugallt; ha fölséged gondolja, hogy más megfelelőbben tenne eleget kötelességeinek, én hódolattal teszem le kezeibe a rám ruházott tisztet.
A király élénken közbeszólt:
– Ilyenről ne is beszéljünk. Ön pótolhatatlan ember ma az országnak és a dinasztiának.
– Pótolhatatlan ember nincs, felséges uram – felelte Tisza szerényen –, s hogy én sem vagyok az, mi mutatja jobban annál a körülménynél, hogy tizenegy évi működésem után egy ilyen másodrendű kérdésben kezd fölséged bizalma inogni bennem.
Mire a király – mint szavahihető forrásból tudjuk – e szavakkal szakítá félbe:
– Mit beszél ön? Az én bizalmam önben egy percig sem ingadozott.
S mint már tudjuk, a király úgy, mint előbb is, teljesen a magyar álláspontra helyezkedett – a hadsereggel szemben. Ez az első eset, mióta a Habsburgok uralkodnak.
*
És ezzel természetesen abszurdummá vált minden demonstráció.
Mert mi az ördögért demonstráljunk mi, ha mi győztünk?
Hadd demonstráljon most a hadsereg, ha kedve van.
Mert oka csak neki van.
*
De ha már a tapintatlanságok egész rendszeres sorozata volt a Jansky-ügy (Denique minden hű marad a származásához, mert hiszen egy tapintatlanságból származott is) még a befejezése után is be kellett csomózni egy rettenetes tapintatlansággal, ama rendőri brutalitással, mely megfagyasztotta minden jó érzésű ember vérét – vagy hogy inkább felforralta. (Válasszanak, kérem, szabadon a kifejezések közül.)
Midőn a vasárnapi tüntetések történtek, a politikai körök már akkor tudták, hogy a Jansky-ügy a magyarok diadalával végződött és a hadsereg vereségével. (Azoknak egy vereség úgyis ide-oda.)
Hát nem az lett volna-e az első teendő, tudatni a néppel, hogy Jansky szabadságolva van, s a tüntetéseknek immár semmi értelme; óvakodjanak tehát, mert a rendőrség nemcsak az elfogatásokra, hanem a fegyver használatára is utasítva van?
Ahelyett azonban egész kedélyesen vették a kraválokat, mint valami jó tréfát.
S magam hallottam az intéző faktorok közül nehánytól, hogy mintegy nevetségessé tették, megbélyegezték azokat a tüntetőket, akik a rendőrség közeledtére megszaladtak.
No, már ez talán furcsa állapot!
Mert vagy az nem volt nevetséges, hogy megszaladtak vagy az nem volt jogos, hogy szúrtak a nép közé.
Mert már azt mégsem tételezem föl őnagyságaikról, hogy előttük az a nevetséges, ha valaki le nem szúratja magát.
*
A hadsereggel szemben megkaptuk az elégtételt, de most már itt jön az ügy mellék-kiágazása; most már a rendőrséggel szemben követeljük az elégtételt.
Ki volt a vétkes?
A közönség a Máltás Hugó és Osgyán urak fejét kéri s illetékes körökben is ez a két név kering mint bűnbak – amint mi értesültünk.
Ami azonban egészen meglepő a magyar közigazgatásban, mert eddig mindig vagy ki nem derült soha az efféle, vagy ha kiderült – rendesen valami közrendőrre derült ki, akinek a számját nem tudni.
Ez már így van hiába, ez már hozzátartozik a magyar nemzeti tradíciókhoz.
De ezúttal még tovább fejlesztik e nemzeti motívumot ha hinni lehet a »Pesti Napló«-ban egy nyilatkozatnak, mely a »közönség köréből« rovatban így hangzik:
T. szerk. úr!
A szám nélküli rendőrök, kik a múlt vasárnap oly kegyetlenül megrohanták a közönséget, hordárok voltak.
A rendőrség ugyanis nem lévén elegendő számmal, a tüntetések alkalmára hordárokat szerződtetett, s azokat szuronyos lőfegyverrel látta el. – Különös, de való.
K.
Nem különös ez cseppet sem. Én ezt vártam. Így szokott ez mindig kisülni.
*
A belügyminiszteriumban úgy magyarázzák a dolgot, hogy a rendőrök kényelemhez lévén szokva, két-három éjjel talpon kelletvén lenniök, álmatlanságukban ingerültek és dühösek voltak s csak úgy követhette el valamely vadállat az iszonyú brutalitást, mely ha nincs rá különösebb ok, úgyszólván szándékos emberölésnek minősíthető. Emberölésnek passzióból. Ezt még tán a büntetőkódex sem ösmeri.
A rendőrség azonban tud okot.
Egyik ez urak közül elbeszélte ma nekem, hogy már kinyomozták az esetet; az illető áldozat le akarta a rendőrt rántani lováról s ez ekkor nyúlt fegyveréhez s mártotta a szívébe.
– S ki volt az illető lovas rendőr?
– Hm, azt még e pillanatban nem tudjuk.
– Ejh, hát akkor kitől tudják az esetet?
– Attól, aki látta.
– De hisz akkor annak látnia kellett a rendőrt is.
Az én rendőrségi forrásom elgondolkozott erre s érthetetlen szavakat morogva távozott.
Bizonyosan arról gondolkozott, hogy ilyen a félrendszabály; nem volt elég leszedni a táblácskákat, – föl kellett volna a rendőröknek rakni álarcokat is.
*
Még egy megcsipkedni való szituáció volt a tegnapi országgyűlésen.
A nagyságos demokrata urak az egész dologból nem láttak egyebet, mint hogy ővelök, a képviselőkkel hogy diskurált a rendőr. De ővelök! Országgyűlési képviselőkkel! Hallatlan ez!
Önkéntelen eszembe jut az a török bég, akire rálőttek az ablakon át, de a törvényszék előtt a merényletben a legsúlyosabb résznek mindég azt hajtotta, hogy ő akkor éppen csibukozott.
Rettenetes az. Egy csibukozó emberre lőni! Vegye tekintetbe a tekintetes törvényszék!
… No hát én erre azt mondom, hogy egy képviselőnek az utcán egy cseppel sincs több joga, mint más embernek. S a gorombáskodás, mellyel őt illeti ilyenkor a rendőr, egy csöppet sem esik súlyosabb beszámítás alá, mint más közönséges halandóval szemben.
De hát így van ez, ha az ember mindenben legelőbb is a saját becses énjét látja.
Az, amit Péchy Tamás a Ház elnöke mondott nekik, szinte csak puszta beszéd.
A Ház elnöke úr a tanácsteremben, kézzelfogható hatalma ott sincs, de a Házon kívül egyáltalán megszűnik létezni – legfeljebb panaszt tehet valamely ügyben az illető hatóságnál – mint minden egyes ember tehet.
Azért kíváncsi vagyok, hogy ha fölkeresték volna amaz éjjel a Ház elnökét, mit cselekedett volna a maga sokat emlegetett hatalmával a táblácska nélküli rendőrök előtt?
Legfeljebb azt mondhatta volna nekik: »Önök meg fognak jegyzőkönyvileg rovatni.«
*
De ha már megróttam az ellenzéki képviselőket felszólalásaik említett részére vonatkozólag, a mamelukokat sem hagyhatom egészen szó nélkül.
A mamelukság nem azt jelenti, urak, hogy mindig azt a felfogást pártolják, amely nem a közönségé.
Tanulhatnának erre nézve Tisza Kálmántól, aki szívesen áll a közönség részére amikor teheti.
Egy tekintélyes mameluknak, aki a rendőrséget mentegette, előhoztam tegnap, hogy két lövés is történt a Múzeum-téren.
– Az nem igaz – vágott közbe élénken –, biztosítom önt, hogy nem igaz. Hallottam volna a lövést, mert ott lakom közel. De meg nem is volt a rendőrök puskája megtöltve.
– Legyen nyugodt kérem, nem is a rendőrök részéről lőttek, hanem a közönség közül.
– Az már más… Hallottam is valamit, ha jól rémlik… úgy éjfél felé… igen, igen… Hát lássa és még önök a tüntetőket védelmezik…
– Legyen nyugodt kérem, nem lőttek sem a rendőrök, sem a közönség, csupán csak én akartam kipróbálni, hogy az ön esze milyen irányban hord…
*
És ezzel a kis elmefuttatással én is befejezem remélem most már mindenkorra a Jansky-ügyet, mely tapintatlanságból eredt, azzal kezdődött, folytatódott és végződött.
Annyira tapintatlan volt benne minden, hogy még ez az én cikkem is tapintatlanság.
De legalább ez a legislegutolsó.
