A T. HÁZBÓL. [jún. 8.]
A T. HÁZBÓL. [jún. 8.]
Az a tárgy, mely ma a képviselőházat foglalkoztatta, már tegnap éjjel látható volt a Fiume kávéház előtt a kövezeten: egy nagy vértócsa.
Embervér. A kövezetről rögtön lemosták, csak apró, rozsdapiros foltok maradtak itt-ott.
Egy csomó polgár jött arra, megdöbbenve álltak meg:
– Ez bűntény! – mondák.
Azután egy csomó képviselő jött arra, megdöbbenve álltak meg:
– Interpelláció-anyag! – mondák.
Különösen Horváth Gyula háborodott fel erősen, az ő benyomásokra hajlékony lelke föllázadt a brutalitásra.
– Holnap meg fogom kérdezni, mert bizonyosan kell megszúrt rendőrnek is lenni, hogy leszúrt tüntető lehessen.
S ebben ki volt fejezve velősen az eset kritikája, mert a rendőrök egytől-egyig épek maradtak.
Úgy feküdt le tehát Horváth Gyula, mint ellenzéki és mint tüntető, úgy is kelt föl reggel és ki tudja, mennyivel viharosabb lett volna a mai ülés, ha a kávéja mellé el nem hozzák a »Pesti Hírlap«-ot.
Mert ez volt a nemezise.
A »Pesti Hírlap«-ból elolvasta a saját csillapító cikkét, melyet tegnap az ifjúsághoz intézett.
S a saját cikke őt magát is lecsillapította.
Mire a Házba ért, már ismét a régi volt.
Hanem a Ház nem volt a régi. Már künn az utcán nagy néptömeg zajlott a parlament épülete előtt s a Múzeum-kert rácsa mögött.
De a tömeg nem fenyegetődzött, a tegnap könnyelműen kiontott vér nem zavarta meg józan ítélőtehetségét (pedig a vér is mámorosít), mert mikor Tisza Kálmán kilépett kocsijából, harsányan megéljenezte. Az »utca«, a »csőcselék«, ahogy nevezni szeretik, tudta, hogy Tisza Kálmán egy most vele, de a Tisza Kálmán közegei nem tudták tegnap, hogy miféle vérbe mártják a szuronyaikat. A csőcselék higgadtabb és okosabb, mint a rendőrség.
Bent a folyosókon lázasan hömpölygött az emberár. Nemcsak a képviselők jöttek be, de mindenféle idegen, akit beeresztett a kapus. Ember ember hátán tolongott. Élénk, ingerült gesztusok közt, izgatott hangon magyarázták a tegnapi éj eseményeit.
A fölháborodás éles hangja, mellyel a társalgás folyt, szokatlan érdeket kölcsönzött a mozgalmas, idegbántó képnek.
Az eső záporrá nőtte ki magát odakünn. A menny haragosan megdördült néha-néha közbe és megrázkódtatta a gyenge épület oszlopait. S az ég haragjával egészen összhangzott e mozgalmas földi háborgás lent.
Lukáts Gyula, Lázár Ernő hevesen beszéli, miként inzultálták a rendőrök.
Egy csomó hírlapíró rikító színekkel adja elő a vérengzéseket, a puskatussal fejbe ütött ember sorsát, akibe még azonfelül beleszúrja szuronyát a rendőr, az eltaposott gyermek esetét. Mindenki szörnyülközik. Az arcok sápadtak s a szemekben szenvedélyes lángok gyulladoznak.
– Engem a parupli-forradalomra emlékeztet ez a kép! – mondja egy negyvennyolcadiki forradalmár (most a Ferenc József-rend lovagja).
– Miről gondolod, bátyám?
– A sok parupliról, amit látok.
Valóban csupa esernyőkkel jönnek a képviselők s a paruplinyelek olyan harciasan csattognak a kövezeten, mintha fegyverek volnának.
De a keserű hangulatba szelíden belevegyül itt-ott a humornak is egy-egy csöppje.
Hermannak mosolyogva mondja Jókai:
– No, Ottó, most már itthon is akad munka. Nem kell Mármarosba menned.
Az öreg Pulszky nagy flegmával dünnyögi:
– No, én korán lefeküdtem. Azt mondtam a szolgáknak, hogyha a Múzeumba is be találnának törni, akkor költsenek fel.
Egy képviselő keservesen panaszolja:
– Engem is megszólított egy rendőr a Dorottya utcán, hogy azonnal oszoljak szét. De lehetetlen volt engedelmeskednem. »Hogy oszolhassak én szét – mondám –, mikor egyedül vagyok?« Egy lélek se volt akkor az utcán. Erre elkezdett gondolkozni a rendőr, de bizony ő sem találta ki a módját.
Ezalatt az elnök megnyitja az ülést odabent s egyszerre minden külső élet és zsibongás a tanácsterembe költözik, hol zsúfolt, karzatok várják a nap elmaradhatatlan szcénáit.
A fülledt levegő puskaporszaggal van szaturálva, nincs most egyetlen álmos ember sem, még Krajtsik is tartja magát, az írói karzaton sohasem volt még akkora türelmetlenség és tolongás. Ilyenkor látszik ki, mennyi nálunk az író! De legkülönösebben az lepett meg, hogy ott találtam a suszteremet is a hátam mögött, meg a szomszédomat, a sarki esztergályost. (Hogy már ezek az emberek is ilyen rossz pályára adták magukat.)
Mint mikor az éhes gyerekek az asztali imát morogják el ebéd előtt, oly türelmetlenül s oly gyorsan darálták le az ülés szokásos elöljáróságait, múlt jegyzőkönyvet, jelentéseket és benyújtásokat, míg végre mély csönd támadt s felállhatott Irányi Dániel.
A szélsőbal vezére megilletődött hangon vázolta a tegnapi éj eseményeit, illőn, méltóságteljesen.
A Ház szörnyülködve hallgatta. A jobboldali padokon síri némaság. Még csak nesz se támadt, még csak egy fej se mozdult.
Csak a szélsőbalon tört ki majd a tetszés és helyeslés zaja, majd sötéten tompán fölzúgott a méltatlankodás kitörése:
– Gyalázat!
S ez a »gyalázat« sokszor fordul ma elő a gyorsírói jegyzetekben. A Lukáts Gyula hatásos beszédje alatt minduntalan fölújult. Lukáts főleg a képviselőkkel történt méltatlanságot beszélte el, aztán apróra szedve, több galád esetet sorolt elő, amiknek ő maga volt szemtanúja. Mikor a Lükő Géza inzultálását említé, a tiszteletre méltó öregúr kezei reszketni kezdtek s alig bírta velök szemeihez emelni a kendőt, hogy előtörő könnyeit letörülje.
A Ház egészen fel volt izgatva. Valóságos borzongatás fogta el a hátakat. Semmi sem olyan ragadós mint a méltatlankodás.
Éppen ideje volt, hogy Tisza Kálmán szóljon. Még a lélegzetét is visszafojtotta mindenki. Pedig nem mondott semmi különöset, de nem is mondhatott. Azt mondta, hogy szigorúan meg fogja büntetni azokat, akik visszaéltek hivatalos eljárásukban, de másrészt el kellett nyomatnia a tüntetéseket, mert egyetlen komoly államban sem lehetséges, hogy az »utca« csinálja a politikát.
(Az »utcát« már csak mégsem veheti be a kabinetbe.)
Bár semmi különöset nem mondott, csak éppen azt, amit várni kellett, a miniszterelnök válasza mégis megnyugtatta a felkorbácsolt kedélyeket.
Bezzeg sokkal jobban biztatta meg az inzultált képviselőket Péchy Tamás, hogy hát: micsoda, nem tudtak az urak hozzám jönni? Majd szereztem volna én azonnal elégtételt. Otthon voltam betegen.
– De be nem eresztettek senkit! – kiáltá több hang a szélsőbalról.
Most Ugron emelkedett föl. Tüzes szavakban bélyegzi meg a rendőrség brutalitását s a nagy rohamban Tisza Kálmánba is beledöfi a szuronyát, mire fölszabadul a »Zaj« démona a hallgatag mamelukok ajkán. Mintha a vihar rohanna el hol az egyik tájékon, hol a másikon átellenben. Mozognak, fészkelődnek, felugrálnak, tapsolnak és tombolnak aszerint, amint egy mondata elcsattan vagy úgy, mint a korbács, hogy megvág valakit, vagy úgy mint a rakéta, hogy sistereg és gyönyörködtet.
Tisza erre is megfelel ugyanazon kötelességszerű, de férfias hangon. Mintha csak refrén lenne egy-egy ellenzéki strófa után.
De még a habarékpártnak is van egy strófája. Ezt most Ernuszt Kelemen szavalja el. Ő nem a múltra nézve szólal fel. (Igaza is van, annyi hatalma nincsen még Tiszának sem, hogy egy halott embert utólagosan feltámasszon.) Hanem a jövőre nézve kér intézkedéseket, hogy ilyesmik ne történjenek.
Tisza erre is megfelel. Hja, de még sincs vége. Szemnecz Emil a Jansky-üggyel hozakodik elő, miközben rágondolja magát Beöthy Algernon s mint szemtanú egy adalékkal járul ő is a képviselők inzultálásának esetéhez, de azt is hozzáteszi, hogy ő ott a helyszínén a rendőrnek adott igazat, elvonván onnan az illető képviselőt, akit per »takarodjék« szólított a rendőr: »Gyerünk haza – mondá – mert a rendőrnek van igaza.«
No, ez egyszer aztán igazán nem a derék öreg Kozsebrovszky, hanem a Belcredi nézetei szerint járt el a kedélyes Beöthy.
Haragították is érte odakünn a folyosón.
– Örökös nagy árnyék lesz ez a beszéd rajtad, Aldzsikám.
– Miért? – kérdé ijedt képpel, elszomorodva.
Annak, aki ilyen erősen kritizálta, meglágyult erre a szíve s megvígasztalta egy ügyes ötlettel:
– Azért lesz nagy árnyék, mert most már elárultad a beszédben, hogy milyen késő éjjel szoktál haza járni. Senki sem gondolta volna felőled.
Még Madarász szólt aztán és még negyedszer is Tisza; már-már ki volt facsarva az egész téma, mikor még egyre jöttek új és új képviselők, akik egy vagy más szempontból akartak interpellálni ebben az ügyben.
De a házszabályok szerencsés applikálása nem engedte e témát unottá válni – még ma.
– Sürgős az interpelláció? – kérdezték.
Ha a képviselő azt mondta, hogy sürgős: »Hja, akkor az ülés elején kellett volna beterjeszteni.«
– Akkor hát nem sürgős – jegyzé meg ilyen esetben az interpellálni akaró.
– Hja, ha nem sürgős, akkor maradjon az interpellációs napra: szerdára.
S ezen az úton eljuthattak végre a napirendhez, a vámtarifára, de nem volt áldás rajta. A fölrázott kedélyű képviselők kitódultak a folyosókra.
Senki sem akart hallgatni. Következésképp senki sem akart beszélni.
Az ülést be kellett zárni. Egy óra felé a képviselők váltakozó hangulatban szétoszlottak.
Arra vitte őket útjok a Fiume Kávéház mellett. A vértócsának már nem volt ott semmi nyoma. Az eső elállt. Pajkos napsugarak vidáman nyalták és szárították a szomorú helyet.
