A T. HÁZBÓL [febr. 10.]
A T. HÁZBÓL [febr. 10.]
Sajnálom, hogy tegnap nem voltam jelen a karzaton, érdekes képeket lehetett volna írni, Hermanról, aki tisztességtudón rehabilitálta a megtámadott Keszlert, Mocsáryról, aki beállott nemzetiséginek s Apponyiról, ki, hogy a Visi Imre szellemes megjegyzését használjam: inkább akart harmadik lenni Tisza után, mint második Szilágyi után.
A mai ülésre nem maradt semmi érdekes.
Az »alma mater«-t támadták. Mégpedig a legtüzesebb két lándzsavívója a szélsőbalnak: Herman Ottó és Thaly Kálmán.
A sok egyetemi tanár (mert hemzseg tőlük a Ház) tűkön ült ma. Még a Sághy nevető arcán is volt valami mélabús borongás.
Hanem az idén szerencsére nem került sor katalógus olvasásra, Herman kihagyta a neveket ezúttal a játékból és csak általánosságban kritizált.
A nevek félelmetesek, de néha tagadhatatlanul hatást lehet velök elérni. Bebizonyult ez ma Trutián, akinek úgy sikerült három nevet összecsoportosítani, hogy a Házat hangos derültségre fakasztotta.
Ugyanis kijelentette, hogy majd máskor fog azokra a dolgokra kiterjeszkedni, amelyeket Mocsáry, Gurbán és Babes képviselők elmondtak.
– Szép triumvirátus! – hallatszott egy szózat jobb felől.
– No, Mocsáry! – felelt rá a visszhang bal felől. Mocsáry szerencsére nem volt bent. Ott künn morfondírozott a folyosón. Lehangolt volt, szótalan. Mintha bántaná valami. Mintha önmagát unta volna meg.
Hiába vidítgatta a társaságot Beöthy Algernon az ötleteivel.
A folyosó hátulsó részét egy öregasszony söprögette.
– Ki ez az anyóka? – kíváncsiskodik egy ellenzéki.
– Hát nem tudod – találta ki rögtön az elmés Beöthy –, ez is egy adat a korrupcióhoz; Deák Ferenc egykori gazdasszonya. Most holtig tartó kenyere van ennek is. Ráhagyta az öregúr az országra.
A csöngettyű felhangzott belülről. Szavazás van! Üres lett a folyosó csakhamar.
– Mi az? Miről van szó?
Zimándy Ignác nyújtott be határozati javaslatot, hogy a keresztény tanulókat csak keresztény tanárok oktassák.
Péchy fölteszi a kérdést:
– Akik Zimándy javaslatát pártolják, méltóztassanak felállni.
Zimándy föláll és jobbra néz, majd balra néz, végre a háta mögé néz, de nini, mindenki ül. Savószín szemei karikára nyílnak. Nem hiszi, amit lát. Hát le vannak ezek az emberek enyvezve a padokhoz?
Gondolkozva kulcsolja össze karjait s ajka érthetetlen szavakat motyog. Talán azt, hogy »Gábriel, hol vagy«?
(De Andreánszky Gábor éppen nem volt jelen a teremben.)
Még csak egy incidenst kell kiemelnem, hogy a mai ülés száraz krónikáját kimerítsem.
Nem azt, milyen rokonszenves figyelemmel hallgatta az egész Ház Berzeviczyt (előre vetődő fénye ez a jövőnek), de ama kis komikus jelenetet kívánom reprodukálni, amint a kuruc megütközött a labanccal.
Valaha buzogány járta vitéz Rákóczi Ferenc urunk idejében, azt verték egymásnak a fejéhez, lengett a zászló a »pro libertate« jeligével és hangzott hozzá a tárogató.
Most modern alakban folyt le a csetepaté. Fölkelt a híres kuruc Thaly, azzal vádolva Trefortot, hogy a pozsonyi beszédében Magyarország disszolúciójáról beszélt.
Trefort kijelentette, hogy azt Thaly nem jól olvasta. Nem így volt az ott…
Thaly felugrott, fölemelte izmos jobbkezét és meglengette az »Egyetértés«-t.
– Itt van, benne van!
Erre ingerült mozdulatot tett Trefort, s ki tudja honnan, villámhirtelen előrántotta a »Nemzet«-et, s meglobogtatta ő is fennen.
– Itt van. Ebben van!
A két veszekedett buzogány, … akarom mondani lepedő úgy suhogott ropogott a két haragos ember kezében, hogy az egész Ház hatalmas derültségre fakadt.
S tárogató helyett – csak a Göndöcs jóízű hortyogása hangzott az egyik padból, kíséretül e kuruc-labanc viadalhoz.
