A T. HÁZBÓL [febr. 12.]
A T. HÁZBÓL [febr. 12.]
Kezdünk már kijönni a béketűrésből.
Mindenki elunta a vitát, még Trefort is, és mindenki elunta Trefortot, még Gönczy Pál is, aki már egy hete nézi őexcellenciája háta közepét. Örökké ő van a színen. Haragszik, rázza magát, belemarkol izgatottan ősz hajába, dühösen lecsapja, meg fölveszi a ceruzáját, morcos, duruzsol, halántékain kidagadnak az erek, de amellett eleven mint a halcsík.
Egy hete folyik már ez a látvány, egy hete tart már a közoktatásügyi büdzsé s még egyszer úgy találunk vele járni, mint Salamon Ferenc a színdarabjával, aki sohasem mehetett tovább az első jelenetnél, mert olyan jóízűen diskuráltak a személyei, hogy lehetetlen volt őket szétválasztani.
Hanem azért a legcsodálatosabb tarkaságban szövődtek a tárgyak.
Lesskó István a »Néptanítók Lapjá«-t kifogásolta, mert az volt benne fejtegetve, hogy nincs pokol.
Göndöcs Benedek, ki mellé Beöthy Algernon telepedék, a szegény méhecskék érdekében szólalt fel. Beöthy összecsukorította a száját, fölfújta az arcát és mesterileg utánozta a méhzsongást. A főtisztelendő úr annyira belemelegedett a dikcióba, hogy teljesen elfelejté, hol van, s nem győzött eleget hadonászni a kezeivel, hogy a pajzán állatkák meg ne csipkedjék azalatt míg érdekükben szónokol.
Most az öreg Pulszky emelkedett fel. Már rég nem hallottuk. Mikor utoljára beszélt, panaszkodott, hogy otthon felejtette a fogait, de azért mégis tudott harapni; ma nem felejtette otthon a fogait, de azért mégsem akart harapni. Szelíd sima indokolással kérte fölemeltetni évi költségvetését.
Pulszkynak segítségére rohant Thaly Kálmán, miután előbb intonált néhány haragos közbekiáltással a Trefort beszédjébe. Trefort ugyanis ellenezte a múzeumi tétel emelését, de azért szokott modorában minden fölmerült tervre ráhagyta: hogy biz az helyes, ösmerem az ügy állását, régóta foglalkozom a tárggyal, beszéltünk már róla stb.
– Hiszen mindig csak beszél! – kiáltott fel Thaly.
De már erre méregbe jött a miniszter.
– Mit, beszélek? Hát nem teszek én eleget? Engem még soha senki sem inzultált annyira. Hogy én frázishős vagyok? Elfogadok mindenkitől tanácsot, de tegye azt olyan modorban, amely a parlamentbe illik.
Fölugrott erre a kuruc ádáz dühhel:
– Engem modorra ne tanítson a miniszter, ki úgy viseli itt magát mint egy táncoló dervis.
Nagy mozgás támadt minden oldalon. A két miniszteri tanácsos az excellenciás úr mögött lesütötte a szemeit.
György Endre, aki úgy ül ott a székén egykedvűen; mint egy medvebocs, élénken pislantott fel, hátha valami »keleti kérdés« támad ebből a titulusból? Iszakovics Milán felkiáltott »Ohó!« Zimándy helyeslőleg rázta nagy kopasz fejét, mialatt az elnök kiszámította a kabátja gombjain: »Megintsem? Ne intsem?«
Végre is úgy jött ki, hogy megintette, de csak olyan modorban, ahogy egy lutheránus meg szokott inteni egy kálvinistát, egy katolikus miatt.
Az óriási zajban Andrássy Manó gróf nyújtózkodott ki.
Halljuk! Halljuk! hangzott. Mert a gróf mester abban, hogy úgy tudja elmondani a legokosabb dolgokat, mintha bolondságok volnának s ezért igen szívesen hallgatott szónok.
Andrássy arról panaszkodik, hogy a Múzeum nem fordít elég gondot és pénzt a magyar történelemre vonatkozó tárgyak megszerzésére. Szívesebben kutat a rómaiak után. Pedig mit becsüljük mi a rómaiakat? Minek bajlódjunk mi olyan dolgokkal, amikhez nem értünk?
Nagy helyesléssel fogadták a beszédet, mert, mint mondom, úgy tudja előadni a legnagyobb bolondságokat, mintha okos dolgok volnának.
Hanem a ravasz Pulszky fejében megcsillámlott erre egy szikra: »No, megállj, majd mindjárt bemártlak én téged a saját beszédedbe.«
Hirtelen benyelt tátogó szájával egy tonna levegőt, amennyi éppen elég egy személyes kérdésbeni felszólalásra, s kicirkalmazta azt a következőképpen:
– Azt mondja Andrássy gróf, hogy magyar műtárgyakat gyűjtsek. Igen ám, de vannak amatőrök, kik a Múzeum elől megveszik a magyar régiségeket. Ilyen amatőr Andrássy is, akivel a Múzeum nem konkurrálhat. Kérem hát ne verje fel a tárgyak árát, sőt az ő gyűjteményéből is adjon valamit a Múzeumnak.
Andrássy idegesen megmozdult erre, arcát vérpirosság önté el. Ez a lelkesedés lángja.
Látszott rajta, hogy fel akar kelni s hogy alig várja, míg Thaly leül, ki félreértett szavai magyarázatára állott fel.
Minden szem Andrássy Manó felé fordult. Síri csönd következett be. A hazafias szívek sebesebben kezdtek dobogni. Mindenki érezte, hogy a jövő perc terhes egy olyan jelenettel, aminő egykor a pozsonyi volt, mikor gróf Széchenyi István…
De pszt! Andrássy már felállott.
– Halljuk! – rezg végig halkan, ünnepélyesen.
– Tisztelt Ház! – recsegi érdes borízű hangon. Mindenki elfojtja a lélegzetét.
Mindenkinek nyitva van félig a szája egy falakat rengető »éljen«-re.
– Tisztelt Ház – siet hozzá tenni a gróf –, én is szavaim félreértése miatt szólalok fel.
– Csak? – kiáltá egyszerre több hang.
S nagy derültség támadt a padsorokban. Pulszky feje csüggedten hanyatlott alá.
Neki szomorú napja volt ma.
Sem Andrássy Manó nem adott semmit gyűjteményéből a Múzeumnak, sem a fölemelést nem szavazták meg.
… Hanem ’iszen majd másképp lesz az, legyen csak egyszer Guszti a miniszter.
