A T. HÁZBÓL [febr. 7.]
A T. HÁZBÓL [febr. 7.]
Harcias kinézése volt a folyosónak. Csak éppen hogy kardcsörtetést nem lehetett hallani. Két csoport Hentaller súgott-búgott majd abban, majd emebben a fülkében, párbajokat készítve elő.
Pulszky Károly, aki úgy affektálja a parlamenti tevékenységet, hogy mindennap egy államférfit keres vagy tudakozódik utána, ma Krajtsik Ferencre vetette ki a hálóját.
Fűt-fát kikérdezett:
– Nem láttátok Krajtsik Ferencet?
– Ott van a túlsó folyosón.
– Nem igaz, bent ül a tanácsteremben.
Egypár perc múlva rémülten, elsápadva jött vissza a legkisebbik Pulszky.
– Mi történt veled?
– Velem semmi, hanem a szegény Krajtsikkal.
– Nos?
– Két Krajtsik lett belőle. Szakasztott olyan az egyik, mint a másik. Csak a szegény Krajtsik püspököt sajnálom most. Mert egy püspöknek untig elég egy Krajtsik, de két Krajtsiknak nem elég egy püspök.
Senki sem hitt ebben a csodában, mígnem a következő percben csakugyan arra defilírozott el Krajtsik Ferenc két darabban.
Senki sem merte megszólítani sem az egyiket, sem a másikat, mert hátha mégis idegen ember valamelyikök.
Úgy is volt, kisült kombináció útján, hogy az egyik Krajtsik alighanem a gyulafehérvári új követ: Mohay Sándor.
(Ez a savanyúvizes név illendőn keveredik el a Borosok, Szomjasok, Iszákovicsok között.)
Bent a tanácsteremben ma is Trefort szenvedett: előtte lévén egy nagy fekete bőrtárca, háta mögött pedig az érdemes, jó Gönczy Pál, és a nagy tehetségű fiatal tanácsos, Berzeviczy Albert.
Gajári beszélt. Tehát nagy nyugalom ömlött el a miniszterek rajonjában. Magok a képviselők is össze-vissza ültek, Vadnai Károly átment a szélsőbal legszélire, Grünwald elhurcolkodott Neményi Ambrus mellé az Ivánka Imre féle kövér vidékre.
Künn azalatt érdekes hírek kolportáltattak.
Ábrányi Kornél a bizalmas embereinek megsúgta:
– Albert beszélni fog.
Futótűzként terjedt, hogy Albert beszélni fog.
Egy negyedóra múlva Pulszky Ágoston kezdte sugdosni mindenfelé:
– Dezső beszélni fog.
Tromfra tromfot!
Hogy melyik Albert és melyik Dezső, nem mondták, de mindjárt gondoltam, hogy nem Isaák Dezső.
Egy fiatal mágnásképviselő vígan dúdolgatta föl s alá sétálgatva a büfé előtt a divatos párizsi kuplét:
Mon Albert, mon Albert,
Ressembie ŕ son pčre,
Son pčre ŕ sa mčre,
Sa mčre ŕ sa soeur!
Ressembie ŕ son pčre,
Son pčre ŕ sa mčre,
Sa mčre ŕ sa soeur!
Míg a két beszéd, mely kiváló momentuma volt a mai ülésnek, egyelőre csak hír alakjában keringett, a folyosón egyszerre fájdalmasan szisszent föl Margittay Gyula, mintha valami ér szakadt volna meg benne.
– Óh jaj, hát már sohasem lát az ember jót!
Eredeti látvány tárult a néző elé.
Szapáry gróf a miniszteri szoba felé ügetett, mellette pedig Csanády Sándor poroszkált udvaronci mozdulatokkal, tekintetén rajta volt az ötvenkrajcáros stempli, s hangján a kérelmezők lágysága ömlött el.
Szapáry rokonszenves arcán derengő mosoly szaladgált s lekötelező nyájassággal eresztette el az ajtónál a derék szittyát.
A szélsőbaliak rárontottak:
– Hohó! Hahó, Sándor bácsi!, Hát így vagyunk? No, szépen vagyunk! Hát már maga is elbotlott?
Megröstelkedett. Fejét behúzta mélyen az atillája gallérjába.
– A dohány… – dadogta. – Hazafias dologban kértem… Egy kis szűz dohányka ültetéséről van szó… Ha más volna, nem mondom, de dohány…
Megrezzent a csöngettyű odabent. Apponyi gróf beszél. Egy pillanat alatt olyan lett a folyosó mint a temető.
Fölösleges ismételni, miképpen beszélt. Apponyi nagy szónok. Minden felszólalása egy taktikai hiba, de egyszersmind egy fényes nyilvánulása tehetségeinek. A mostani nem volt taktikai hiba. Tisza tegnapi beszédjét helyeselte, nagy tetszést aratva minden párton.
A Ház annyira benne volt a barátkozásban, hogy még a kappanhangú Babeşt is megéljenezte, mikor azt mondta, hogy a gyerekei jobban tudnak magyarul, mint Trefort – akarom mondani – mint románul.
A folyosói hírek jól beváltak, Szilágyi mohón sietett feledtetni Apponyit, s mindjárt Babeş után egy olyan felséges beszédet vágott ki a magyar államiságról, hogy ha azt Apponyi Albert mondta volna el, okvetlenül kileli a hidegláz az irigységtől.
Szerencse hát, hogy ő maga mondta el fel-feltörő viharos tetszések közt magasztalva a Tisza álláspontját.
A miniszterelnök kedvetlenül ballagott kifelé a teremből. Hihetőleg azon tűnődött útközben:
– Istenem, Istenem! Hát már minden ellenségem elhágy?
