A T. HÁZBÓL [febr. 6.]
A T. HÁZBÓL [febr. 6.]
Trefortot szorongatták. Az ő költségvetése folyt. Ott ült idegesen, kapkodott a fejével, keze nyugtalanul mozgott a ceruzával, élénk szemei tűzben csillogtak.
Én ma kivételesen a női karzaton ültem, elgondolkozva azzal a közömbösséggel, mellyel olyan ember szokta hallgatni a vitákat, aki tudja, hogy a sztenográfusoknak beszélnek.
Hallgattam Almássy Sándort, hallgattam Gyurkovicsot, de anélkül, hogy figyelmem követte volna őket.
Közbe hálásan gondoltam a Trefort érdemeire. Hiszen igaz, hogy hibái is vannak, de hisz hibái mindenkinek vannak, még báró Kemény Gábornak is.
Sőt bizonyos rokonság van a két miniszter fogyatkozása között.
Kemény Gábornak az a gyengéje, hogy túlságosan oktalanoknak tartja a hallgatóit, Trefortnak pedig az a gyengéje, hogy túlságosan okosnak tartja magát.
Kemény Gábor a legelemibb dolgokról is bizonyos fontoskodással beszél s ez visszatetsző. Trefort a legfontosabb kérdésekhez is készületlenül, pongyolán szól hozzá, s ez is visszatetsző.
Trefortot, ki annyi akadályt le tud győzni a Házon kívül, rendesen mindég megverik a Házban, mert sohasem tartja egy rakáson a fegyvereit – abban a hitben, hogy neki az ellenség úgy sem árthat.
Egészen el voltam telve Trefort-kultusszal, midőn Ugron Gábor kezdett szólani.
Mindjárt az első négy-öt mondat megütötte a fülemet. Ugyan minek bántja már megint ezt az érdemes öreg embert?
Nem, azért sem fogom meghallgatni. A karzat virágait kezdtem nézegetni körülöttem. Egy csomó szép asszony ült ott, mély figyelemmel csüggve a deli szónokon.
Nagy hévvel beszélt. Roppant tetszészaj viharzott fel.
– Mit mondott kérem? – kérdé a szomszédnőm.
– Nem tudom. Nem hallgatok oda.
– Mit? Ön nem hallgat oda? Hiszen az vétek!
A karzaton most mozgás támadt, a másik szomszédnőm felkelt helyéről. Valami szakácsnőféle alak benyitott az ajtón és odahítta.
– Ugyan kérem – mondá nyájasan –, vigyázzon addig a beszédre helyettem, hogy aztán elmondhassa.
Engedelmeskedtem, figyelni kezdtem Ugronra, mikor a menyecske visszajött, észre sem vettem.
– Volt valami? – kérdé kedves kíváncsi hangján.
– Pszt! – mondám gépileg. – Pszt! Csendet kérek!
Meg voltam fogva, most már a magam kedveért hallgattam Ugront.
Vitt, ragadott amerre akart, nem voltam ura saját érzelmeimnek s mire a beszédet bevégezte, a legdühösebb ellenségévé váltam Trefortnak.
Most sült ki csak milyen veszedelmes szónok Ugron Gábor.
Hanem aztán felállott Trefort s apródonkint kihűlt bennem az ellene meggyűlt harag, egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy megint ott vagyok, ahol voltam s ahol akkor lennék, ha nem hallom a két szónokot.
Ilyen viszonyok közt mégis legokosabb a folyosón tölteni az időt.
Ott praktikus dolgokról beszélnek. Hogy ki a legjobb tarokk-játékos.
– Péchy Tamás mindenkit felülmúl ebben a mesterségben – jegyzé meg egy szakember.
– Hanem amilyen jól játszik Péchy Tamás – mondja egy másik –, éppen olyan rosszul csinálja Tisza Kálmán.
– No bizony! Péchynek az nagy előny, de Tiszának az nem nagy hátrány.
Túl a folyosón a lépcsőháznál egy igénytelen öltözetű asszony ácsorgott, akit a szolgák sehogy sem akartak beljebb ereszteni. Egy kis almaképű pólyás csecsemőt tartott a karján, kinek pici arcát egészen megmarta kívül a hideg, szánalomból eresztette be a portás a korridorra, ahol meleg van.
Kérdezték tőle: kit vár?
– Egy képviselőt.
– Mi a neve?
– Hiszen ha tudnám – sóhajtott fel –, csak azt tudom, hogy ide szokott járni.
Félénken, szomorúan húzódott meg egy oszlopnál, a gyermek vidáman gagyogott és a kezeit próbálta kihúzni a vánkosokból.
A képviselők közt hirtelen híre ment, hogy csecsemő van a Házban s hogy valakit vár ott egy szegény asszony… Nem minden embernek tanácsos most hazamenni.
Ott is maradott a Ház teljes számmal, míg csak tehette, meghallgatván Tiszát, ki egy tapintatos, államférfiúi stílben tartott nyilatkozatot mondott a nemzetiségi kérdésben.
Ezelőtt talán halavány lett volna ez a nyilatkozat, de most a Bismarck beszéde után, éppen ez a mérséklet tette nemessé.
Még Zimándyt is meghallgatták – mégpedig nagy figyelemmel.
Hosszan kóválygott az ő saját külön »felhői« közt s eregette le onnan az ádáz mennyköveket a Trefort hibáival foglalkozván – de a beszéde közepe táján aztán elügyetlenkedte a dolgát, amikor így szólt:
– Most pedig, t. Ház, áttérek a Trefort erényeire.
No iszen csak ez kellett a Háznak. Egyszerre futott kifele minden ember, mintha mondaná: Nem akarok az erényeiről hallani.
Boldog miniszter, akinek a hibái érdekesebbek erényeinél.
