A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
Nagyon is szakszerű ülés volt. Egész délig a Kemény Gábor büdzséjét nyúzták. Thaly Kálmán (ki most a tartományi beszédekre adta magát) a horvátországi siker után ma a fiumei kikötő kiépítését szorgalmazta.
Rácz Athanáz a Maros folyam mellett vágott ki egy ügyes chriát. S ezzel beütöttek a Házba a víziügyek.
Ez pedig veszedelmes téma!
Mert csak kétféle ügyek harapódzhatnak el szóáradattá.
Az olyanok, amelyekhez mindenki ért.
És az olyanok, amelyekhez senki sem ért.
(Amazokról azért beszélhet mindenki, mert mindenki tud róluk szólani, emezekről pedig szinte beszélhet mindenki, mert senki sem tudja megbírálni.)
Az öregúrnak (Rácz Athanáznak) nagy keserűség rezegtette hangját, hogy a Maros folyót miért nem szabályozzák, mikor mindent szabályoznak, a Tiszát, Dunát, Rábát, Rápcát.
Kemény Gábor ravasz mosolygással válaszol, ne aggódjék a t. képviselő úr. Nem történhetik nagyobb baj. A többi folyók sokkal előbbre valók. Ő jól van tájékozva a Maros természete felől.
Ti. a miniszter ismeri azt a nótát, hogy:
Maros vize folyik csendesen.
S ha csendesen folyik valamely víz – hát akkor nem szükség szabályozni. Hadd folydogáljon.
A vízműtani tételnél Herman Ottó tett közzé egy erős kritikát a szegedi műszaki tanács munkálkodásai ellen, talán abból a taktikából indulva ki, hogy mindig azt a dolgát kell megtámadni az ellenfélnek, ami a legjobb?
Nem hagyta ezt annyiba Hieronymi, felkelt és helyreigazította Hermant. Azután Baross Gábor kelt fel és helyreigazította Hieronymit.
És miután most már helyreigazodott minden, de különben is a két alapos felszólalás elvette a dilettánsok kedvét, a vízi vita szerencsésen véget ért anélkül, hogy víziszonyt eredményezett volna.
Nem is volt más említésre méltó mozzanat ezen kívül (vagy hogy talán ez sem az), ha csak azt nem vesszük annak, hogy a földmívelési tárcánál nagy figyelemmel hallgatott, csinos beszédet mondott a fiatal Lyka Döme.
Mondhatnám, hogy a beszéd több volt, mint csinos, – de akkor az igazság kedveért, ha már a beszédje mellől megváltoztatom a jelzőt, meg kellene változtatnom a neve mellől is, hogy ő kevesebb, mint fiatal.
Pedig tudom, jobban örül annak, hogy ő fiatal, mint amennyire azon búsulna, ha a beszédje lett volna fiatal.
Ügyes szónok, higgadtan, nyugodtan beszél, de gazdaköri hangon és stílusban.
Lyka után Dobránszky Péter emelkedett fel beszélni.
– Nini – mondák –, hát ez még ki nem beszélte magát tegnap?
Mintegy varázsütésre üres lett a tanácsterem. Mindenki a folyosóra tódult.
Megolvastam. Mindössze huszonhárom képviselő maradt bent, meg a gyorsírók. Hanem ezek is más ceruzát váltottak a jegyzésekhez.
Az elnök szelíd arcára a szemráncok alá valami sajátos vérszomjas kifejezés lopta magát, ami némelykor megjelenik minden felvidéki arcon.
Igen, az elnök kegyetlenkedni szeret Dobránszkyval. Legalább tegnap ezt a benyomást tette ránk. Hát az bizony el is kel, hogy az ember hébe-hóba kiadja a haragját. S erre a legjobb individuum Dobránszky. Van olyan ember is aki visszavág, azzal nem jó kötekedni, van aztán olyan, aki vissza nem vág, csak följajdul, de az is kellemetlen. Dobránszky Péter azonban föl se jajdul, azon kell kipróbálni az elnöki tekintélyt, hogy meg ne egye a rozsda.
A huszonhárom ember denique bent maradt.
Más szónok is van olyan, aki, ha felkel, a Ház megindul a folyosóra és csak a barátjai maradnak udvariasságból.
De Dobránszkyval megfordítva történt ma is.
Neki az ellenségei maradtak bent.
… És a barátjai mentek ki?
Nem! Neki nincsenek barátjai – hanem inkább úgy akartam én azt kihozni, hogy a huszonhárom legnagyobb ellensége maradt ott.
… A beszédjét hallgatni?
Nem. Hanem a beszédjét akadályozni.
Az ország szomorú gazdasági viszonyainak orvoslásáról beszélt.
Nem lehetett kihallani a zajból, miféle orvosságokat preskribál, hanem annyi bizonyos, hogy csak roppant parányi adagokban adhatta be.
Szólani kezdett; óriási »eláll, eláll!« akasztotta meg.
Az elnök csengetett… azután megint Dobránszky mondott három szót, mire újra felhangzott »Eláll! Eláll!« Most ismét csengetett az elnök, Dobránszky megint mondott két szót s felzúgott az »Eláll! Eláll!«
Utoljára is belátta az elnök (hiába, okos ember), hogy valakinek engedni kell s az a valaki ő lesz: nem csengetett többé.
S így aztán nem hangzott csak a szívós »Eláll, eláll« és közbe mint fátyolon át egy-egy mondat-töredék Dobránszky Péter beszédjéből.
Pedig ki tudja, hátha ebben a beszédben csakugyan benne volt az orvosság közbajainkra?
Miért ne? Hiszen eddig is mindig a fűben keresték.
