A T. HÁZBÓL [jún. 1.]
A T. HÁZBÓL [jún. 1.]
Már tegnap az esti órákban híre terjedt, hogy Apponyi ma interpellálni fog a Belcredi-féle bécsi fészkelődések tárgyában s ezt a hírt bizonyos kedvetlenséggel fogadta a közönség.
Mert a Jansky-ügy (talán első eset vagy háromszáz esztendő óta Béccsel szemben) Jansky áthelyezésével, ránk nézve teljesen kielégítő megoldást nyert. A bécsiek dühösek vagy négy nap óta. (Igaz, hogy mi már háromszáz év óta voltunk dühösek.)
Mit akarhat még Apponyi?
Többet Tisza sem nem tehet, sem nem mondhat, azt jól tudja.
Hát legfeljebb azt akarhatja elérni, hogy Tisza ma kevesebbet legyen kénytelen mondani.
Ez pedig »helytelen és tapintatlan« intenció.
Mert Tisza ebben az ügyben nem a szabadelvű párt vezére, hanem maga az egész haza.
Még Csanády Sándor is úgy kelt fel reggel, hogy a legócskább atilláját húzta fel, mert nem lehetetlen, hogy becsepegtetné a jobbikat szurokkal, »tekintve ugyanis miszerént« arra is fordulhat a dolgok sorja, hogy estére még fáklyát viszen enkezeivel Tisza Kálmánnak.
Mert nagy terveket forral elméjében. Interpellálni fog a Hentzi-szobor eltávolítása eránt az országból. Most van annak az ideje, mert észrevette a ravasz kis öreg, hogy Tisza éppen most ébredt fel »osztrák mámoros álmából«: vagy most teszi meg, vagy soha.
Gyönyörűen kikomponálta ő annak a »mikéntjét« lelkében.
A szobrát ki fogják ásni, becsomagolják egy nagy dobozba és elküldik Bécsbe, post restante, utánvéttel. Aki szereti, váltsa ki.
S a kezdet elég biztató is volt.
Már a korridoron Beöthy Algernonnal találkozott, aki messziről üdvözli az élesnyelvű szittyát.
– Tudja-e, Sándor bácsi, mi újság?
– No? – mordult fel az öreg.
– Albrecht főherceget penzionálták.
Az öreg egypár méltányló böffentéssel csóválta meg nagy fejét, mely sehogy sem akar egyenes állásban elférni a kurta nyakán.
– Hüm… no… – szólt aztán a tarkóját elégedetlenül megvakarva –, hát a többivel mi történt?
Ezalatt elkezdődött az ülés. Künn csöndes eső permetezett. Bent elálmosítón olvastak fel néhány jelentést. A karzatok és földszint majdnem teljesen megteltek s lázas türelmetlenséggel várták az interpellációkat.
Ha olyasvalamit akarnék mondani, ami ha akarom igaz, ha akarom nem igaz (minden statusférfiú így szeret beszélni), azt kellene megjegyeznem, hogy a folyosón »Márciusi levegő lengedezett«, (de mondhatnám azt is, hogy augusztusi).
Márciusi ugyanis annyiban, hogy mindenkinek merészen csillogott a szeme. Az élénk pattogó szavakból szinte kihangzott a kardcsörtetés. Itt Budavár ostromáról disputált egy csoport. Ott az osztrák ármádia megzabolázási módjáról tanácskoztak. Távolabb Falk Miksának gratulálnak harciasan támadó cikke miatt. Egy-egy félmondat innen-onnan a fülünkbe csendül: katona… támadás… diadal… vereség… küzdelem... hátrálás.
Mintha háborúnk volna odakünn. Az utcai zajban nehéz ágyúszekerek dübörögnek s ni… Buda várfokán, éppen most pattan el sustorogva egy rakéta és megrázkódnak az országház ablakai.
Dehogy! Képzelet játéka az egész! Nem ágyúszekerek robognak, fiákeresek előzködnek odakünn, nem csatakígyó öltötte ki azt a tüzes pántlikát, hanem egyet villámlott az égen odafönn. Nincs itt semmi baj. Tréfálózó képviselők a két katonai interpelláció fölött elméskednek. A híres Márciusból csak annyi van, hogy a büfében márciusi sört hörpintget Szerb György és Rakovszky István.
Jókai humorizálva járkál fel s alá kockás nyári ruhájában:
– Én már láttam forradalmat, csináltam is. A tüntetésekben nőttem föl, de még ilyen tüntetést sohasem láttam, ahol tüntettek, de nem haragudtak. Nem haragudott a fiatalság, nem haragudott még Jansky sem. Bizony kisül az a szégyen, hogy még Belcredi sem haragszik.
De csönget az elnök. Mi az? Mi van most a szőnyegen?
Hohó, siessünk! A Hentzi-szobor döntetődik odabent.
Valóban, Csanády bátyánk szónokol. Úgy áll ott, mintha ő maga is egy dülő szobor lenne, s minden mondat után kivág kalimpáló kezeivel egy-egy olyan gesztust, mintha nekilódulva erős fejszecsapást irányozna a gyűlöletes emlékműre.
Beszédének nagy eredménye volt.
Szegény jó ember ugyanis nem sejti (de az átkos kormány sem tudja még), hogy ezalatt az írói karzaton minden mozdulatát tanulmányozza a dévaj Náday Ferenc s a legközelebbi Csiky-darabtól kezdve már két Csanády Sándor lesz látható – az egyik persze pénzért.
Ezt az eredményt értettem – mert ami a szobrot illeti, arra nézve megnyugtatta Tisza, hogy az tovább is a miénk marad. Janskyt könnyű volt áthelyezni Krakkóba, de Hentzi erősebb lábon áll. A halott generálisokkal nem köt ki. Ez a szélsőbal dolga. De az eleven generálisokat vállalja.
Különben kényelmes hivatal ám, urak, az ilyen tizenegy esztendős miniszterelnökség.
Mint az öreg papnak már mindenre megvan a prédikációja: jégverés idején, döghalál bekövetkezésekor, esőben, szárazságban, égi zivatar kitörésénél, úgy Tisza is előhúzott egy négy év előtti feleletet és azt olvasta fel Csanádynak, mert hát járt már itt az a téma.
Csanády, természetesen, nem vette tudomásul a feleletet.
Mindenki édesdeden mosolygott az öreg körmönfont stélusán, dacára a kénos tárgynak.
Olyan volt az egész dolog, mint mikor egy fátyolfelhőt keresztül lyukaszt, szétolvaszt a derült napfény.
*
Jött az Apponyi interpellációja. A mai nap főeseménye.
Különös beszéd volt az.
Ártott-e vajon Tiszának? Aligha. Használt-e Apponyinak? Ártott neki.
Kinek tetszett?
Egyetlen hang kiáltotta nehányszor »Úgy van«, »Igaz«.
Vékony, csipogó hang. Az egész Ház odanézett. Beöthy Ákosé volt az a hang.
Csupán egy tekintetben volt beszédének jótékony hatása: hogy ti. a szélsőbal elkezdett apródonkint hidegedni (nagy dolog ez ebben a melegben), később ellentmondások is hangzottak a szélső padokról, csak egyetlen passzus nyújtott alkalmat egy kis hazafias fölpendülésre.
– Önálló hadsereget kívánunk – kiáltá vagy negyven torok egyszerre.
Apponyi a mai ötletből Deák-pártinak vallotta magát, de ez sem tett hatást.
Úgyszólván megmagyarázhatlan, mért mondta el e beszédet, mely fölfelé is gyengítette sanszait, lefelé is.
Fölfelé azért, mert részben többet követel, mint amennyit a korona engedhet.
Lefelé azért, mert mégis kevesebbel elégszik be némelyekben, mint amennyit Tisza nyújt.
Kinek volt hát szánva ez a beszéd? Gondolkozom, töröm a fejemet, de csak arra jutok ki, hogy Beöthy Ákost akarta vele kapacitálni.
*
Tisza (hogy a tér rövidsége dacára is mondjak róla valamit) ma diplomata volt, nem hagyta magát becsalogatni a fölvetett téma szubtilis részeibe, hanem csak úgy a tetején és a széleken röpködött mint a fecske, s abba a hatalmas poénba lyukadt ki, hogy míg bírja a két faktor, a korona és a nemzet bizalmát, helyén marad, de ha elveszti az egyik faktorét, elmegy – a túlsó oldalra.
A mamelukok arca kigömbölyödött erre, szemük megcsillant, s csak néhány, alig hét-nyolc ember rázkódott össze s vetett ijedten keresztet magára.
Azok, akik azontúl is mamelukok maradnak….
No ’iszen, nehéz kenyér lesz az akkor.
