A T. HÁZBÓL [máj. 25.]
A T. HÁZBÓL [máj. 25.]
Az óriási ablak csak úgy önti felülről a tündöklő verőfényt. A nap tányérja odadől sugaraival a habarékpártra, mintha egy arany szövésű lepedőt terítene végig a padjaikon. A kopasz képviselői fejek szinte persegni látszanak: az izzadtságszag hasonló a parmazánsajt illatához, kellemetlenül csavarja az orrokat.
Nehéz sorsa van most a szegény Abonyi Emilnek, aki a zárszámadásokat referálja. Különben csinos kiállítású előadó. Szebb Tischlernél és jobb szónok Münnich Aurélnál – de nem szőkébb Dárdai Sándornál. A szőkeségben páratlanul áll Dárdai.
Orbán Balázs, Thaly, öreg Madarász és Almássy (mindnyájan a Momus gyermekei) a katonai karhatalomra a választásoknál nem szavazzák meg a költségeket. S ennek kapcsában tarka választási élményekkel mulattatják a Házat.
Olyan meleget még Afrika sem produkál, ami őket visszatartsa.
Mire elunja őket hallgatni Tisza Kálmán és megígéri, hogy a jövő ülésszakban beterjeszti a választási visszaélésekről szóló javaslatot.
– Hát ki akarja ezt? – kiáltja egy ijedt hang a baloldalról s zajos derültség kél nyomában.
Dacára a roppant hőségnek a karzat majdnem tele van, a képviselői padok is népesek, a folyosó eleven és kíváncsi. Két »pičce resistance« is van. Az egyik a mármarosi kérvény, a másik a Tisza válasza a Jansky-ügyben.
Csernátony a nagy melegtől lankadtan ül egy sarokban s annyira beleélte magát madarai természetébe, hogy erdő után sóhajtozik. Nagyokat hunyorgat Prileszky Tádé s elgondolkozik az ő tegnapelőtti beszéde fölött: »Hm, derekasan odamondogattam a kormánynak« (mert ő annyira hű és rendíthetlen, hogy ellenzékinek hiszi még a legmamelukabb beszédjeit is). Helfy panaszokkal tölti be a levegőt, hogy már két éjjel nem hagyják aludni a reporterek, akik a Kossuth hogylétét jönnek tudakolni éjjelente. (Hja, úgy van az, aki egy száműzött kormányzónak a hopmestere.) Fabiny ruganyos léptekkel jár fel s alá és ösmerkedik. Herman Ottó egy darab sótalan mármarosi kenyeret szorongat a kezében. Beöthy Algernon kegyes egyházi célokra gyűjt egy menkő ívvel.
Az elnöki szoba tájékán két góbé nézdegél kandi szemmel, Tisza Kálmánt szeretnék látni. Kérdezgetik fűtől, fától, melyik az?
– Bent van most a teremben.
– Mikor jön ki?
– Majd ha megadja a választ a Hentzi-ügyben.
– Az ám – vág közbe élénken az egyik székely. – Ott voltunk tegnap mi is a csataránál, és ott már láttuk is Tisza Kálmánt, csak azt nem tudjuk, melyik volt.
– Nem igen volt az ott – jegyzi meg nekik Baranyi Ödön.
– De ott volt. Bizonyosan ott volt, azt beszélték, csakhogy diáknak öltözve.
Ezalatt bent a kérvények folytak s nehány jelentéktelen, gyosan leőrölt petíció után jött a mármarosi ügy.
Kricsfalussy Vince szólalt fel legelsőben; szőke körszakállas, rokonszenves fiatal férfi, akinek gyenge ugyan a hangja, de világos, meggyőző és tömör az előadása. Ízléssel tudja használni a gúnyt. Nagy vehemenciával és ügyesen támadta Urányi Imre is a szegény Hermant, kinek csakugyan kár volt Mármarosba mennie.
Ez egy rosszul sikerült kaland.
Hiába mondott beszédet, még a saját pártját sem bírta átmelegíteni, hiába mutogatta a sótalan mármarosi kenyeret, abban még Cselkó Ignác sem hitt:
– Mármarosban ne lenne só? Az csak annyi – mondá –, mintha én olyan kenyeret mutogatnék otthonról, amibe zab nincs.
Elfogadtatván a kérvényi bizottság indítványa, a villamos csengettyű sikongatva hívta össze a nagy méhköpű összes népességét.
– Tisza fog válaszolni.
Síri csönd lőn. A miniszterelnök, aki sokkal csinosabb lett mióta lenyiratkozott, kigombolta szürke kabátját s kivett a zsebéből egy iratot.
Elmondta, mik voltak a hozzáintézett kérdések s milyen adatokat kapott ő azokra a katonáktól s aztán leolvasta az egészet arról a papirosról.
A lehangoltság kínos érzete fogta el a kedélyeket, míg a hivatalos mentegetőzés tartott.
A miniszterelnök lágyan bele is szőtte »azt mondják«, »ők mondják« (és a jobb válla megrándult kissé), hanem mikor azután az következett, amivel ő toldja meg a »katonák« bevallását, kedvetlen, bágyadt hangja mintha megacélosodnék, ércesen méltósággal csengett a teremben: »az eljárást tapintatlannak és helytelennek tartom«.
Minden szemben megcsillant valami abból a régesrégi fényből – s egy hatalmas »helyeslés« rázkódtatta meg a falakat.
Helyeslés jobbról, balról, középről. Lázasan hömpölygő szűnni nem akaró fönséges moraj; a megsimítgatott oroszlán mormogása.
Hiába néztünk körül, nem volt már itt se jobboldal, se baloldal, hanem odabent ült az egész nemzet.
S a piros országcímer úgy fénylett, úgy nevetett az elnök feje fölött…
És Tisza még tovább tudta fokozni ezt a hatást.
Egypár önérzetes, büszke szó következett még, mely felvillanyozta az egész Házat.
S mindebben nem volt semmi pátosz, semmi színészi. A miniszterelnök egyszerűen, nemesen, méltóságteljes mérséklettel mondta el ezt a választ – a kötelességérzetnek ugyanazon tetszelgéstől ment hangján, mellyel a kellemetlen válaszokat szokta elmondani.
– A póthitelnek a felét lefaragta ma! – kiáltá elragadtatva egy ellenzéki képviselő.
Mikor ülés után a kocsijába lépett gróf Tisza Lajossal, a künn az utcán várakozó karzat (mely a Herman-féle mármarosi számítás szerint – néhány ezer főből állhatott) élénken megéljenezte a miniszterelnököt.
A képviselők pedig kevélyen fölcsapott kalapokkal oszlottak szét s mondogatták nagy önérzettel:
– Teringette, mégiscsak parlament ez a parlament!
