A T. HÁZBÓL [máj. 16.]
A T. HÁZBÓL [máj. 16.]
I.
[máj. 16.]
(Tegnap ellenzéki lapokat olvasván, leírom milyennek képzeltem ezek hatása alatt a mai ülést.)
A teremben hatalmas beszédek mondattak. A Ház forrongott. Apponyi Albert gróf szórta a mennyköveket.
A miniszterek sápadtan ültek a fotelekben. Az elájult Kemény Gábort Darányi Ignác locsolgatta.
Mikor gróf Apponyi beszédét végezte, Szilágyi Dezső rontott be a terembe és a nyakába borult.
Az éljen-rivalgás megreszkettette az oszlopokat s az eksztázisnak e mámorában egyszer csak odarohant Ugron Gábor a »Ház asztalához« s lesöpörvén onnan könyökével az írásokat felkiálta:
– Félre innen ezzel a szeméttel! Ide most a guillotine-t állítjuk.
S e pillanatban a nyitott ajtón dübörgő kerekeken tolják be az emberirtó gépet Törs Kálmán és Göndöcs Benedek.
Péchy minden szónok után felfüggeszti az ülést öt percre, hogy a fölizgatott kedélyek lecsillapodjanak. De a forrongás tovább folyik és egyre dagad a folyosókon.
Maguk a mamelukok is lázban vannak. Prileszky Tádé felgyűrt öklökkel jár-kél szerte és vérszomjas hangon sziszegi:
– Nincs annyi erő sem a parlamentben, mint amennyi vér van egy bolhában. Tisza a hüvelykujjára teszi és megroppantja. Ezt nem tűrhetjük tovább.
– Meg kell mutatni, mik vagyunk – süvíti Ivánka Imre.
A leghívebb mamelukok is fel vannak lázadva s az öt percnyi szünetek alatt komoly tanácskozás tárgyát képezi, hogy két minisztert okvetlenül fel kell áldozni. Az ellenzéknek vér kell. A kormánypártnak pedig meg kell mutatni, hogy van ereje.
– De melyik két minisztert adjuk ki?
– Hiszen éppen ez! Tanácskozzunk!
– Én Szapáryt gondolnám és Széchenyit – kiáltá egy modern Petur bán.
– Én Széchenyit és Keményt – mondá egy másik.
– Én Fejérváryt és Széchenyit – szólt a harmadik.
– Én Trefortot és Orczyt szolgáltatom ki – dörögte a negyedik.
Az ötödiknek nem jutott már más, csak Fabiny Teofil. (Még meg sincs – de már lemondott róla.)
Az elnök csöngettyűje kétszer zizzen.
Odabent Tisza Kálmán kezd beszélni.
– Eláll! – kiáltja Gajári Ödön stentori hangon…
II.
(De nem folytatom tovább a képzelet torzjátékát, hanem leírom, hogy milyen volt tényleg a mai ülés.)
A teremben Orbán Balázs untatta a hallgatóságot.
Az egész Ház kimenekült a folyosókra.
Prileszky Tádé jókedvűen nézett ki a folyosó magasan fekvő ablakain.
– Szép csöndes májusi eső esik odakünn – jegyzé meg elégedetten –, fölér az a deficittel.
– Igen ám – vágja oda Helfy élénken –, csakhogy már ez az eső is el van költve.
A másik csoportban az öreg Pulszkyval évelődnek:
– No, ugye örültök most lutheránusok, hogy végre egyszer olyan minisztert kaptok, aki »nás cslovek«. *
* »a mi emberünk«
– Nem valami nagyon – mondja savanyú arccal Pulszky –, mert hiszen volt már nekünk lutheránus miniszterünk, akit nehéz lesz túlragyognia Fabinynak: Kossuth Lajos.
A szélsőbali gruppokban fennen dicsekednek vele, hogy az ő tegnapi szónokuk szelídebb volt, mint a habarékiaké: »Mégis mi vagyunk a finomabb párt.«
Amire a habarékpárt, hogy versenyezhessen a szelídségben ezekkel, fogja magát és föl se szólal egész nap.
A túlsó oldalon a mamelukok közt még ma is foly némi elégedetlenkedő eszmecsere, de az már csak olyan, mikor az eső esik még, de már az égíven keresztül kezdi magát ütni a szivárvány-pántlika. A generális jókedvű. Ne féljünk hát a jövőtől.
A minisztereket is rostálják, hogy talán egy-kettő menni fog.
– Nem bánjuk – mondják unisono. – De melyik?
– Meglehet Szapáry…
– Mit? Szapáry? Szapáryt nem engedjük. Az volna csak szép. Hiszen nem Szapáry a hibás. Szapáry még megtakarított a maga tárcájánál. Mit tehet ő arról, hogy más miniszterek csinálják neki a kontókat?
– Hát akkor Kemény Gábor…
– Hohó! Kemény Gábor a legjobb ember… szimpatikus, lelkiismeretes, szorgalmas. A Gábor minisztert nem hagyjuk, de az államtitkárját sem. Hadd maradjon a két Gábor.
– Hogyan? Széchenyire fáj a fogatok?
– A világért sem. Gentleman-párt vagyunk. Ne bántsuk a gyengéket.
– Orczy lenne eszerint az áldozat?…
– Orczy? Hát miért? Kinek vétett Orczy? Ez a kedves tiszteletreméltó öregúr? Isten ments!
Végre kisült, hogy egyetlen egy minisztert sem hagynak elmenni. Hanem isten neki, hogy mégis valami bűnhődésben részesüljön a kabinet – belenyugosznak a Fabiny Teofil jövetelébe.
Ezalatt Kemény Gábor, akit én elájulva rajzoltam fentebb a képzeletbeli leírásban, odabent beszédet tart s nyugodtan hallgatja az ellenzék. A saját pártján pedig egyre jobban engedni kezd a fagy. Beszédjének tenorja egészen nobilis. »Sem nem vádaskodom – így szól –, sem nem védekezem, hanem csak a tényeket adom elő. Azok védjenek meg.«
És a felhozott tények csakugyan csillapították kissé a hangulatot – míg megint el nem mérgesítette azt Enyedi Lukács.
Enyedi Lukács sikerült beszédet mondott.
A szélsőbal succrescentiája közt ő nőtt meg két év alatt a legjobban.
Szerencsés ember, sokoldalú és ügyes.
Ahol a szakembereket szidják – ott laikusnak számítja magát. Mert beillik annak is. Nincs meg benne a szakember szögletes egyoldalúsága.
Ahol azonban a laikusokat szidják, ott szakembernek számítja magát. Mert annak is beillik. Komoly ember, sokat tanult és tud absztrahálni.
A könnyű portyázásban Ugron viszi a buzogányt, a nehéz kérdésekben Enyedire jut örökségül. Egészen a Helfy tanítványa, nem üt nagyokat, nem merész, meggondolva verekedő.
Ugron olyan modorban dől rá az ellenfele mellére, mintha meg akarná fojtani. Enyedi úgy, mintha csak a lajbiját gombolgatná.
Hanem amennyi szerencséje volt ma, éppen annyi pechje is, mert a véletlen úgy hozta, hogy Tisza Kálmán állott fel utána s miután éppen a kezeügyébe esett az imént hallott beszéd, szétszedte és meglehetősen megcáfolta annak egyes túlzó és ferde állításait. Hanem az se utolsó tisztelet egy új képviselőnek, ha a generális maga indul ellene – ahelyett hogy valamelyik kis ujját küldené.
A miniszterelnök beszéde, az abban nyilvánuló nyugodt, önérzetes és férfias hang, melyet az őszinteség lengett át, nagy hatást tett.
Mély feszült csöndben hallgatták.
Régi »saját külön« taktikáját követte. Úgy védekezett, hogy támadott. Ropogott is erősen a Horánszky Nándor páncélzata.
A mamelukok arca lassankint derülni kezdett, Urbanovszky homlokáról leoszlott a hazafias aggodalom borúja (igen, igen, még Ucsu bátyánk is lázadozott), a Hegedüs József gömbölyű szemei megnedvesedtek az örömtől, Horváth Gyula kedvtelve sodorgatta a bajuszát s aztán szórakozottságában azon hitben, hogy cigarettet sodor, előkotorászta a másik kezével a gyufatartóját… Kitört a helyeslés zsibongó moraja a kormánypadokon. Szapáry szeme megcsillant s helyeslőleg bólingatott a fejével. (Ami különben egészen luxus volt.)
Egy szó mint száz. Tisza annyira felvillanyozta pártját, hogy mikor lelkes éljenzés közt befejezé beszédét s a Ház oszlani kezdett, minden mameluk a zsebében érezte az inkriminált húsz milliót…
