A T. HÁZBÓL [máj. 20.]
A T. HÁZBÓL [máj. 20.]
Mint egy népes méhkasban, úgy hullámzik az emberraj a folyosókon, a teremben, ahol rövid idő alatt egészen fülledtté válik a levegő.
Mind összegyűltek. Nincs semmi híja. Vizsolyi, a szabadelvű párt érdemes elnöke, megelégedetten jár körbe, s amint egy-egy régen látott arc eléje bukkan, egyre mosolygóbb színt ölt, kurucos bajusza egyre kevélyebben kunkorodik fölfelé.
Nincs semmi híja a kedves nyájnak. Mind itt vannak. Még csak Podmaniczky Frigyes hiányzik. De ő csak az utolsó zárbeszédnél jön. Biztos, mint a halál.
Az utolsó zárbeszéd még messze van. Az elnök csak az imént nyitotta meg az ülést, s mintha inszcenírozva lenne a jelenet, nyomban belép a teremajtón – Fabiny Teofil.
Élénk éljenzés hangzik fel. A luthoránusok arca kigyúl a lelkesedéstől. Péchy kezében reszket a csöngettyű.
Fabiny Teofil zömök alacsony ember, borotvált állal, simára fésült, alól göndörödő sötét hajjal. Igénytelen, de tartós anyagból való. Egyszóval úgy néz ki, mintha az alakját is Tiszától kapta volna.
Az első beszéd a Hegedüs Sándoré. Míg ő ott bent beszél, addig a folyosón a következő esetet kolportálják Fabinyről.
Nehány nappal ezelőtt üresedésben lévén valahol egy közjegyzői állás, Fabiny egyik ismerősét protezsálta, s kérte Szentgyörgyit legyen rá gondja.
– Én magam nem tehetem – mondá Szentgyörgyi –, ez a leendő minisztertől függ s az még az isten… akarom mondani Tisza kezében van.
– De legalább ígérd meg, hogy pártolólag terjeszted fel a miniszternek. Nagyon a szívemen fekszik.
– Itt a kezem rá.
Alighogy hazament Fabiny, otthon találja a Tisza levelét s rá néhány napra ő maga lesz miniszterré.
Mikor tegnap legelőször fölmegy a hivatalába, Szentgyörgyi előhozza neki a többi referáda közt:
– Továbbá itt van az x…i közjegyzőség. E tekintetben nagyon tekintélyes helyről lett ajánlva egy fiatalember (s megnevezi a Fabiny protezsáltját). Megígértem, hogy ajánlani fogom a miniszternek, íme ajánlom.
A miniszter szigorú arcot vágott s így szólt:
– Nem tehetem. Nem arra való.
– Elfelejted, kegyelmes uram, hisz magad…
– Igen, de az akkori eszemmel.
S egyszerűen mellőzte a fiatalember folyamodványát.
A dolog érdekes, még ha nem is igaz. Ámbár lehet benne némi valószínűség is – így eleinte.
Hegedüs Sándorban ma mindenki csalódott. Száraz, unalmas, rövid beszédet vártak tőle (mert neki magának is kedve ellenére való téma volt ez), s íme egy eleven, élvezetes polemikus dikciót vágott ki, melyet zajos derültséggel és kitörő helyeslésekkel fogadott a párt.
A miniszterek arca napok óta ma először gömbölyödött ki, csak a Bedekovich Kálmáné lett folyton hosszabb.
Ott ült lábait keresztbe téve nagy tűnődéssel.
»Istenem, istenem, én csak 8 frt 20 krt költöttem túl. Eleinte annyira restelltem azt is, hogy a magaméból akartam betoldani, de a kollegák nem engedték. Most pedig azt restellem, hogy nem költöttem többet. Szépen átcsúszott volna a többivel«.
Ezalatt Hegedüs megszurkálta Apponyit, Apponyi visszaszurkálta Hegedüst, Hegedüs nem hagyta magát, mire az elnök, hogy kibékítse őket, egy viccet mondott közbe.
Ez volt az utolsó összecsapás a póthitel javaslatnál.
A szavazásra szomjas táborok immár kezdtek türelmetlenek lenni. Horánszky, Helfy és gróf Szapáry zárbeszédei simán peregtek le. Podmaniczky megjött. Minden készen volt a szavazásra, csak még gróf Bánffy Dánielt kellett lebeszélni, hogyha már nem akar igennel szavazni a javaslatra, hát legalább vigye haza a háborgó lelkiismeretét.
Az elnök belenyúlt most a kucséber skatulyába és kihúzta a »D« betűt. (A D betűről eszébe jutott az embereknek az öreg Deák. Hm! Ha most úgy egyszerre belépne!)
Szavaztak, jó hosszú ideig szavaztak – míg végre csöngetett az elnök s felolvasta az eredményt.
Kilencvenkét többséggel fogadták el a javaslatot. Olyan többséggel, aminő régen nem volt már.
Így lett glorifikálva a póthitel.
Mindössze két ember akadt az egész kormánypárton, aki tartózkodott a szavazástól.
Az egyik Bánffy Dániel volt, aki elment.
A másik Tisza Kálmán, aki el nem jött.
