A T. HÁZBÓL [dec. 15.]
A T. HÁZBÓL [dec. 15.]
Locspocs idő lévén, felgyűrt nadrágokban gyülekeznek a képviselők. Az a kellemes zsibongás tölti be a foyer-t, a folyosókat, mely csak a magyar parlamentben van. Szeretkezés, ölelkezés, a bizalmas tegezés meleg hangjai. Jancsi te, Muki te, Feri bácsi, Pali bácsi. Mintha egy família volna valamennyi.
Igaz, már előreveti árnyékát a feloszlás processzusa. Ilyenkor a nyájas tegezésről elmélkedve könnyen eszébe jut az embernek az utolsó iktari Bethlen, aki liberális vezér létére is azzal zárta be a lejárt erdélyi dieta egyik utolsó értekezletét:
– Most már szétmegyünk, uraim, és mától fogva vége a konfidenciának.
A feloszlás processzusa a hazabeszélésben nyilvánult. Ez uralta a mai ülést. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy a földadó leszállíttassék.
Papp Elek mohón kapott utána ennek az ötletnek. S utána még nehányan, akik magyar nadrágot viselnek. Madarász József, Csanády Sándor sőt még Izsák Dezső is.
Szinte csodálatos, hogy a programbeszédek e mézesmázos jeligéje még mindig árkánum a választók fölvillanyozására.
Húsz esztendeje hallják már egyes szavahihető hazafiaktól: »Én az adók leszállítására fogok törekedni.«
S annyi szent törekvés dacára az adók nemhogy leszálltak volna, hanem mindig emelkedtek.
…És mégis vannak még, akik hiszik, hogy vannak még, akik hisznek…
Az adóleszállítási vita előtt, minthogy az ülés végére esett, még volt egy tetszetős téma: Istóczy egyik mellékkirohanása a zsidók ellen. Ugyanis a tőzsdebíróság megszüntetéséről szóló határozati javaslata volt napirenden.
De nagy vita ebből sem lett. Mert az Istóczy indokolására Fabiny felelt s neki olyan szerencsés hangja van, hogy szegényebb országban pesztonkának is jó volna, altató dallamosságával.
A többi antiszemiták elálmosodván, az oly mulatságos játszi témát anélkül, hogy istenigazában megszellőztették volna a keresztény lelkek hosszasabb mulattatása céljából, egyszerűen betették a szavazógépbe.
Míg a név szerinti szavazás nagy lassan lecsepegett, azalatt a folyosó még jobban megélénkült s vidám beszélgetésben nyúzták a közélet ez idő szerint meglehetősen sovány materiáját.
Gúnyolták Komjáthy Bélát:
– Hogy érzi magát a védenced? (Ti. Hay Bernát.)
A rossznyelvűek találgatták, hogy: »igaz, ki tudja hol fog a jövőre fellépni Szilágyi Dezső?« (S ezt azzal a gonosz szatirikus mosollyal kérdezték, mintha azt mondanák: »Aha, min megy el a pagát?«)
A jámbor lelkűek magasztalták Baross Gábort, aki egyszerre nagynak, fényesnek látszik, amióta nem vet rá árnyékot Kemény Gábor. A csúfolódók az öreg Madarásszal ingerkedtek, amiért kibukott a végrehajtó bizottságból. (Ez az első öreg a szélsőbali vezérek közül, akit a fiatalok elevenen megettek.) A komolyabb státusférfiak összebújtak egy szögletben arról tanakodván: miben lehetne célszerű megtakarításokat csinálni a jövő évre, de úgy, hogy a kormány se érezze meg és a nép is örüljön neki.
– Nekem van egy eszmém – szól egy ismeretes frondeur primipilus –, egy százezer forintos tétel.
– Melyik tárcánál?
– A kereskedelminél. Széchenyit kellene kibuktatni. A kormány meg nem érezné, a nép örülne neki és a választások olcsóbbak volnának százezer forinttal.
– Csodálatos ez a Tisza – jegyzé meg egy szenvedélyes kártyás –, azt már láttam a whistben, hogy valaki egy strohmannal játszik, de hogy valaki három-négy strohmannal játszik, azt még sohase láttam.
(Hohó! Ez a szabadszájúak csoportja… Fusson innen, akinek kedves a mandátuma!)
Igen igen, kerüljünk a túlsó folyosóra. No, ott ugyan csendes világ van, amióta Szontagh Pál szalmaözvegy. Az adomák örök forrása nem bugyog. Hanem iszen útban van már János fejedelem…
Ott csak Szathmáry Miklós kísérteties léptei kopognak most, ki ezerszer bejárja a sötét homályos keresztutat a háznagyi iroda ajtajától az elnöki iroda ajtajáig, mintha strázsálna, hogy valamit el ne vigyenek.
Arca ma a szokottnál mogorvább. Valami sajátos méla elkeseredettség borong rajta. Mindenkinek feltűnik, s nem gyanítja senki, hogy ez a humornak csalóka játéka.
– Mi baja, Miklós bácsi? – kérdezik részvéttel itt is, ott is.
– Búsulok, édes gyermekeim – feleli reszkető, megtört hangon.
– Mi történt az istenért?
– Hát ezt a derék Schustert eltették Kassáról Vácra, és most már meg vagyok ijedve, hogy Kassára nem kapunk embert.
– Nem lehet az – vigasztalják azok, akik felülnek az öregúr aggodalmainak –, kerül oda ember, majd meglássa.
– Nem hiszem a mai világban – sóhajtja komoly meggyőződéssel az öregúr –, mert mindössze csak évi harmincezer forintocska.
Míg Szathmáry Miklós Schustert siratja, addig az elevenebb folyosón, hol vígan csörög Tibád nyakában az aranyláncán függő cvikker, hol kevélyen mutogatja nagyra növesztett körmét Szalay Imre, bizonyos daccal viseli hosszú sörényét Herman Ottó – (mégis bölcs az isteni gondviselés, hogy úgy felosztja az emberek közt az ilyen ritkaságokat) –, mondom ott a vígabbik folyosón ezalatt a Ház közszeretetben álló »Imre bácsijá«-nak, az új besztercebányai püspöknek gratulálnak. Amihez mintegy gitárkíséretnek, szivarfüst felhőben ülve püspök és prímás, adomákat mesél az öreg Pulszky, kinek, amint öregszik, mindennap több-több adomája és kevesebb hallgatója van.
De nini ezalatt – majdnem elfelejtettem betekinteni lejárt a szavazó rosta odabent.
Harminchat keresztény magvető esett ki belőle és száznegyvennégy bélpoklos.
