A T. HÁZBÓL [dec. 18.]
A T. HÁZBÓL [dec. 18.]
Ma volt az utolsó lényeges ülés ebben az esztendőben. Illő nehány szóval elbúcsúzni tőle. Annyival is inkább, mert ma csata volt készülőben. Nagy fegyvercsörtetéssel és morgással gyülekezének az ellenzékek.
A legritkább alakok, akiket sohasem látunk az üléseken, is előjöttek ma, mint a kuvikok, akik előre megérzik, hogy halott lesz.
Fenyegető arccal jelent meg Fenyvessy Ferenc, és komoly arccal Sághy Gyula. A nevető ember komolysága vérfagyasztó volt.
Csanády Sándor szaglászva osont be a folyosón át helyére. De nem volt érezhető semmi vérszag az épületben.
Magának Apponyi grófnak is az a bizonyos »szolnoki« láng égett a nagy okos szemeiben.
– Hát lesz-e emberhalál? – kérdék tőle a mamelukok, akik szeretnek a temetésekre járni, de ők maguk nem ölnek.
– Ostrom lesz – mondá Apponyi – és alkalom, hogy ti megint kegyelmet gyakorolhassatok.
És ebben meglehetősen meg volt jövendölve a mai ülés története.
Mert mindez a harci készülődés Széchenyi Pál ellen indult, hogy az állását megingassák a kabinetben s erre jó alkalomnak ígérkezett a szőnyegen levő javaslat a kereskedelmi és igazságügyi palota építéséről, amelynél már jóval túlköltekezett a miniszter a preliminált összegen és póthitelt kér.
A Ház pedig tavaly óta kezd egy kicsit ideges lenni a póthitelekre. (Széchenyivel szemben már régóta ideges.)
Nemcsak az a baj hát, hogy póthitelt kér, hanem az is, hogy ő kéri.
Így lőn, hogy a csata mégis elmaradt, mert csak támadók voltak, de védők nem. A mamelukok szintén kedvteléssel hallgatták Horánszkyt, és Enyedi Lukácsot, sőt a köpenyeg alatt odakünn a folyosón el sem tagadták, hogy csak a »generális« kedvéért szeretik Széchenyit.
Hanem, hogy a »generális« mért szereti, az a megfoghatatlan…
Pedig hát az is természetes!
Már a régi olümposzi istenek olyanformán választották a kedvenc fáikat. Jupiteré a tölgy volt, Venus a mirtust szerette, Cybele a fenyvet, Apolló a borostyánt, Herkules a nyárfát. Egyszóval azokat a fákat, amelyek semmi gyümölcsöt nem hoznak…
Az egész vita azonban igen sovány és primitív volt.
Az ellenzék túlozott, Széchenyi ügyetlen volt a maga védelmében. Apponyi pedig egy taktikai hibába ugratta bele Enyedit, aki a határozati javaslatát két részre szakította a szavazás alá. Külön a rosszallást, külön a hitelmegtagadást.
Így lett aztán az a furcsa eredménye a Széchenyi elleni ádáz ostromnak, hogy az nemcsak a póthitelt megkapta, hanem ráadásul még bizalmi szavazatot is a parlamenttől.
Hiába, minden mesterséghez érteni kell. Még az opponáláshoz is.
De amilyen roppant pechje van az ellenzéknek, éppen olyan nagy a Széchenyi szerencséje. Halálos vétek nem őt jelölni a bolgár trónra. Bizonyosan keresztülmegy.
