A T. HÁZBÓL [okt. 1.]
A T. HÁZBÓL [okt. 1.]
Battenberg Sándor is haragszik Cankovékra, de még jobban haragudhatik pécskai Gaál Jenő, akinek a mai vámügyi beszédét tökéletesen tönkretették ama végzetes éjszakán. Mindenki a Tisza válaszára volt kíváncsi a bolgár ügyben és senki sem hallgatta a pécskai Gaál érvelését, pedig meglehet, okos dolog volt. A mai nap bátran kezdődhetett volna délben. Senki se reklamálta volna a délelőttet.
Üres volt a tanácsterem teljesen, de annál zsibongóbb a folyosó, hol nagy csoportokba verődve találgatták: mit mond majd a generális?
Ugyan mit is mondhatna? – gondolták magukban.
Senki sem akart naiv lenni, hogy valami kézzelfogható feleletet várt volna.
Úgy lesz, ahogy szokott lenni. Nem egyéb az ilyen kérdezősködés a diplomáciai titkok után, mint mikor a mezőn valaki azt kérdezi a kakukktól: »Mondd meg, kakukk, hány évig élek?«
A kakukk mindig mond valamit, de azért a kakukk szavát a biztosítási intézeteknél mégsem hiszik el.
Amint a déli harangszó megkondult, a villanyos csengettyű hívogató hangja megriadt, egyszerre minden ajtó önteni kezdte az embereket. A karzat már előbb megtelt a zsúfolásig.
Szép hölgyek jöttek, egész légió, almavirágszín arcú menyecskék, ábrándos szemű deli leányok. Ezek mind a regényes Sándor fejedelem ügyében vannak itt. Egypár börzespekuláns a saját ügyében. Néhány élemedett politikus, akiket már csak ilyen nagy ügyek izgatnak, ahol a »vér«-ről van szó.
Minden szem a miniszterelnököt nézi. Nyugodtan ül székén, egyszerűen, szerényen. Éppen nem látszik meg rajta, hogy most mindjárt két császár szájával fog beszélni. Azután az interpellálókat keresik fel a kíváncsi szemek, a mai nap szerepvivőit. Ott ül szép simára fésült ezüst hajával Horvát Boldizsár Láng Lajos mellett, saját fészkelődő tábora közepett királyi méltósággal meredezik Irányi Dániel. Hű fegyverhordozójához, Pulszky Ágosthoz simulva barnállik Szilágyi Dezső míg ellenben Apponyi Albertet Lyka és Ábrányi környezik ragyogó arccal.
Fitymáló tekintettel mereng a népes Ház tarka képén Dobránszky Péter. »Csend, Csend!« – pisszeg Bossányi László, aki a többi embernél közelebb érzi magát a keleti politikához. Az egész Ház izgatott, feszült, türelmetlen. Az újságírói ketrecekben ember ember hátán tolong. A levegő egyszerre fojtóvá válik, sűrű nehéz párák gomolyognak a teremben, amiket lila színre fest a beözönlő napsugár. Egy ember rosszul lesz. »A kolera!« suttogják, de azért a helyét senki sem hagyja el. Az újságírók előtt még a kolerának sincs respektusa.
A képviselők nagy része az elnöki katedrához tódul. Egész küzdelem fejlődik ki a helyekért, Helfy egy mamelukot túr ki a helyéről, Krajtsik vizet hozat és megfecskendezi vele a szemeit, hogy ébren maradhasson. Az egész Ház éhes a válaszra, minden szemben a kíváncsiság ül. Csak a Ház legközepén, valahol az ötödik padban ül egy közömbös ember, Zeyk Károly és Kemény Endre közé temetve. Ez báró Kemény Gábor. Apró szemei révedezve járnak köröskörül a sok kíváncsi emberen s egy bágyadt mosoly önti el ajkszéleit, mintha mondaná: »Nekem, magamnak is van egy titkom.«
De csenget az elnök és feláll Tisza. Síri csend támad a teremben, a kis fehér lap suhogását, melyet a miniszterelnök fölemel, minden zugban meg lehet hallani. Apró szellőcske, mely a nyitott szelelőn besuhan, meglengeti.
Egy-két óra múlva Londonban is, Szentpéterváron is hallani fogják.
Halk, szerény hangon kezdett beszélni a generális. Persze, persze, mert hát ez az osztrák diplomácia hangja.
A mamelukok meglapulva hallgatták, fásult kedélytelenség ólmos súlya ráfeküdt a mellükre, míg Tisza általánosságban mentegetőzni kezdett, hogy nem felelhet minden egyes kérdésre, mert hát így-amúgy.
Nagyokat sóhajtott Ivánka Imre. Persze, persze. Lesütötte fejét Bulgáriai György Endre. Hja, hja! A szivartárcáját nyitogatta, csukogatta nagy szomorúan Bossányi László.
Hanem most Tisza egyszerre más sorokhoz ért a kiterjesztett fehér lapon.
Kezdődött a virágos vidék. Mert hát azok az apró fekete betűk is tudnak átalakulni. Csiklandoznak, bosszantanak, lelkesítenek és csörömpölnek haragosan.
Legelőször visszautasította, hogy tudomásunk lett volna a Sándor fejedelem elleni merényletről és hogy azt helyeseltük volna.
Nini, nini! Egyszerre fölocsudott mindenki. S kitört a zajos helyeslés és végigmorajlott a teremben.
A második mondatban konstatálta, hogy az orosz kormánnyal semmi egyességünk nincs a Balkán-szigeten való befolyás gyakorlására nézve.
Erre aztán megint egy kő esett le a képviselők szívéről. Egy percig tartott a helyeslő zúgás utána.
Az ellenzék emberei bámészan nézték egymást: hogy hát mi ez?
Jött a harmadik mondat: s mi érdekünk a Balkán-államok függetlensége és hogy ott egyetlen állam se gyakorolhasson állandó befolyást.
A szemekben erre felcsillant az a bizonyos tűz, amit az önérzet gyújtogat meg. Ezek a gyertyák világítanak a legjobban a jövő homályába.
De a megzavarodott ellenzék is megtalálta a maga kenyerét.
– Állandó, állandó! – kiálták. – Mit jelent az az »állandó«?
Tisza egyre önérzetesebben folytatta; a kis suhogó papírról egymásután peregtek le a mondatok.
Mondatok, melyek elhangzottak a levegőben és mindössze megrezgették egy darabig, azután elvegyültek a milliárd atomok közé semminek. És mégis e mondatok csodás panorámákat mutogattak. Egyik ezt látta, másik amazt látta. Nehéz ágyúszekerek dübörögtek az aratatlan mezőkön… A Tisza kezében levő fehér lap nőtt-nőtt egy perc alatt s hadi sátor alakját mutogatta.
Dehogy, dehogy. Hiszen az csak egy fehér zászló. Annak látta egy másik.
Dehogy, dehogy. Hiszen ez csak egy fehér lepke… egy hamis pillangó. Így gondolta egy harmadik.
Végre a papír végére jutott a generális s leolvasta a legcsattanósabbat, hogy a Balkán-félszigeten senkinek sem engednek jogot arra, hogy egyoldalúlag beavatkozzék vagy protektorátust létesítsen.
Mindenki felütötte a fejét, megriadva, mert már ez mégis úgy hangzott, mintha a kardjára csapott volna Tisza Kálmán.
Hallani lehetett kevély, kihívó csörömpölését.
Mindenki ránézett, de bizony nem volt kard a Tisza oldalán, még csak a szavát sem emelte fel élesebbre, hangosabbra, éppen olyan csendesen diskurált a nagy ólomlábú óriás dolgában, mintha csak a filoxéra kiirtásáról volna szó a löllei szőlőhegyen.
Csalóka képzelődés volt. Nem csörömpölt semmi. Nem látni itt se közel se távol más fegyvert, csak a Péchy Tamás kezében fehérlik egy kinyitott bicska acélpengéje.
Viharos tetszészaj hangzott fel, mikor leült és végighömpölygött hosszan, lelkesen a Házon, mint egy fergeteg.
A képviselők nagy része a folyosóra tódult a roppant hatás nyomása alatt.
– Készíthetjük már a vasvellát, – mondá egy szélsőbaloldali.
– Vehetjük már a zabot – vélte Wahrmann.
– Adhatjuk már el a rentét – sopánkodott Wodianer.
Az újságírók egyszerre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, rohantak a távirdához.
Az egyik tűnődve dünnyögte útközben az ismeretes monológot:
– Vajon egész Európának beszélt-e Tisza vagy csak az esti lapoknak?
Mindenki meg volt lepetve. »Istenem, de nagy ember ez a mi Tiszánk« – lihegte Szlávy Olivér és nagyokat fújt. Csak Pulszky Ferenc vette közönyösen a dolgot:
– Bolondság az egész, ha mondom. Próbálgatjuk, hogyha a mi bátorságunk megnő, nem fogyatkozik-e az övék meg?
*
Tréfa ide, tréfa oda, ma nagy napunk volt.
Egy szerep volt csak az egész, de fényes szerep.
A Tisza válasza – akár azokat vesszük, akik ülve maradtak a tudomásul vételnél, akár azokat, akik felálltak – mindenkit nemcsak meglepett, de ki is elégített, kivévén a négy interpellálót.
Őket méltán bosszanthatta, bár be nem vallották. Mert ők másféle viszonválaszokra készültek el. Meg is látszott a beszédjeiken, hogy imitt-amott el kellett hagyni az átgondolt egészből egy-egy részt.
A miniszterelnök válaszát (amelynél önérzetesebbet a monarchiában sohase hallottunk) csak a szélső ellenzék nem vette tudomásul és még nehány képviselő, akik nem annyira a muszkával akarnak kötekedni, hanem inkább – Kálnokyval.
