A T. HÁZBÓL [okt. 10.]
A T. HÁZBÓL [okt. 10.]
A legnagyobb újság az, hogy tegnap este megérkezett Orbán Balázs és nyolc kész beszédet hozott, ellátván magát egész télre. Ma már el is mondta az egyiket a nyolcvanmilliós bankadósság tárgyalásánál.
Nyolcvanmillió, mi az? Sebesen keresztülugrottak rajta s kezdődött a Jansky-ügy, ez a kedves nyári ismerős.
Már eddigi lefolyása is milyen csodálatos volt.
Legelőbb bebonyolódott Jansky; utána bebonyolódott Tisza, és kimászott Jansky, azután belenyúlt őfelsége és Tisza mászott ki, végre őfelsége is kibonyolódott. Azt hitte volna ember, hogy már vége van, midőn ma ismét bebonyolódott Gajári Ödön és ki se mászott többé.
Ugyanis ő ült az előadói széken (melyből Golgotha lett egy óra múlva) és volt egy igen okos beszéde kigondolva. Csakhogy ilyenkor fölmérgesített emberek közé, jól mondta hajdan a dadogó Sükey: »nem ke-kell az o-ko-kos ember«.
…Bizony, jobb lett volna, ha a kész beszédjét odaajándékozza vala Orbán Balázsnak; hadd lett volna neki kilenc orációja.
A dolog egyébiránt úgy kezdődött, hogy Polónyi Géza (úgy is neki és az üvegeseknek volt ebből a Jansky-ügyből a legtöbb erkölcsi haszna) mindenekelőtt a királyi kéziratot kívánta felolvastatni.
De az most teljes lehetetlenség volt. Mert az egyik jegyző, Beöthy Algernon el volt rekedve, tehát az nem olvashatja fel, a másik jegyzőnek, Zaynak kappanhangja vagyon, az nem visszhangozhat királyi szavakat, a harmadik jegyző, Zsilinszky pedig valahol a lutheránus gyűlésen szerepel és elő nem lehet keríteni.
Ezen alapos oknál fogva (mely azonban fel nem hozatott az ülésen) szavazás útján elmaradt a levél felolvasása, s a Ház kénytelen volt ab invisis disputálni a Jansky-ügyről és a királyi levélről.
A padok egészen megteltek, a karzatokon válogatott nőközönség foglalt helyet. Az öreg Pulszky két olasz parlamenti tagnak magyarázgatta fent a kakasülőn, hogy most odalenn nagy verekedés van a saját katonáinkkal. Az új Heves megyei főispán is ott merengett, a szőke haját simogatva. Ha nincs ott a középen a szép Noémi az »Arany ember«-ből, ő vonta volna magára a legélénkebb érdeklődést.
A folyosó egészen néptelen, minden élet a tanácsterembe gyűlt. Az egyik katonai kérdés most foly a tapéton, de a másik is olyan friss, hogy még párolog.
Éppen most töri magát keresztül a padok labirintusán Gromon Dezső, a honvédelmi államtitkár, míg Komjáthyhoz ér, hogy meggratulálja.
Az öreg Madarász izgatottan végzi körsétáját a padok mögött, Olay Lajos, aki már megszagolta a katonavért tegnapelőtt, dühösen mereszti harci vágytól égő szemeit Gajárira.
Ni, éppen most kezd szólani Gajári, szelíd, higgadt hangon. Mély csönd támad, minden szavát vigyázzák. De csak egy percig tart a csönd.
Alighogy elkezdi a tényállást vázolni… »egy kötelesség teljesítése közben elvérzett tábornok sírjának megkoszorúzása…« fölharsog rettentő zajjal az ellenzék.
– Hát kötelesség Budapestet bombáztatni? – kiáltja közbe Thaly gúnyosan.
– Történelemhamisító! – süvíté egy hang az előadói szék felé.
– Szégyen, gyalázat! – tör ki a méltatlankodás vihara.
– Eláll, eláll! – dörgi száz torok egyszerre.
Gajári megrezzen. A kormánypárt hallgatagon ül sűrűn népesült mezőin. Tisza szaporán pislog. Az ellenzékiek a katedra elé rohannak. »Most már két Jansky van« – morogja egy vékony hang mohó örömmel.
Gajári mentegetőzni kezd, hogy nem úgy értette, de a percekig tartó zajban hangja elvész, ott áll fehéren, mint a fal, de mégis bizonyos férfias nyugalommal és daccal. Fehéren áll ott, de az ellenzéki szemek sárga-feketének látják már s minden aggályos kifejezésénél (kétségkívül nem is válogatta ő meg azokat jól, mert hát talán csak mégis magyarok vagyunk) ismételve zúg fel az agyarkodó visszatetszés ellene, s hangzik folyton az »eláll, eláll«, míg végre a száraz fejtegető résznél lecsillapszik az ellenzéki harag s csak a kézirat említésénél mennydörgik mindannyiszor:
– Hol van hát, hol van?
Utána Győrffy Gyula (katonatiszt) szólal fel; nagyon csinosan és nagyon óvatosan ostorozta a hagyományos szellemet, s indokolta a kisebbség különvéleményét, mely külön kívánja választani a közös hadsereget, eltávolítván a nekünk jutó részéből az idegen tiszteket.
Az utolsó szónok a miniszterelnök volt, ki e végtelenül kényes ügyben is játszva tudott úgy beszélni, hogy a nyári támadó Tisza Kálmán nem jött ellenkezésbe az őszi békítő Tisza Kálmánnal.
Annyira eltalálta a hangot, hogy a fölpaprikázott ellenzék egész végig csendesen és nyugodtan hallgatta, de a kézirat említésénél neki se engedték el a divatba jött közbeszólást, hogy »hol van«?
Amire Tisza így szólt:
– Hát megmondom, hol van.
– Halljuk! Halljuk!
– Legelőször is megvan a »Budapesti Közlöny«-ben.
– Hát még? – kiálták.
– Másodszor pedig megvan minden magyar ember szívében.
Nagy tetszés követte e szavakat a kormánypárton.
Ez volt az első poétai frázis, amit Tiszától hallottam. – Szóvirág, melyet odatett a trónus lábaihoz.
…Hja, mire viszi az embert, ha prológokat jár hallgatni.
