A T. HÁZBÓL [okt. 12.]
A T. HÁZBÓL [okt. 12.]
A mai ülés Münnich Auréllal kezdődött és Polónyi Gézával végződött. Mint a dió két kemény héja közt, most is közbül volt az élvezhető mag.
Münnich Aurél beszédénél még kevesen és a Polónyiénál már kevesen voltak. Azért hát röviden napirendre térünk felettük.
Münnichen (aki különben elég logikus volt s több figyelemre méltó érvet hozott fel) nagyon meglátszott, hogy már volt udvari ebéden.
Polónyi pedig megint azt a benyomást tette, amit mindég – hogy: »istenem, istenem, de nagyon szereti ez az ember a hazát«.
Nagy tűzzel beszélt, zsírtól csepegő hangja bömbölve hasogatta a levegőt úgy, hogy az ideges Péchy Tamás közbeszólt:
– Méltóztassék hidegebbnek lenni egy kicsit.
De Polónyi még csak melegebb lett ettől s végigklavírozott a népszónoki iskola minden futamán, tanácsolt, bőszített, érzékenyített, fenyegetődzött, siránkozott és jósolt. (Ebből a hat ingredienciából áll egy akkurátus szélsőbaloldali beszéd.)
Azt jósolta, hogy magyar születésű közös hadügyminiszter sohase lesz.
Amivel teljesen sikerült elbúsítania – Münnich Aurélt.
E két beszéd alatt eleven képet tárt a folyosó. Sok téma volt a megbeszélésre.
Odakünn az a fekete zászló… Megint egy áldozat. Egy ama sok közül, aki számozatlan fiákeren siet – a halál révébe.
Az egész szélsőbal párton megtetszik, hogy ma halottjuk van. De még aggodalmasabb arccal jár-kél a folyosón gróf Tisza Lajos s panaszolja a szegedi kolerát. Neki huszonöt halottja van ma.
Az öreg Pulszky figyelmezteti a képviselőket titokzatos hunyorgatásokkal:
– Guszti beszélni fog.
A folyosó vidékein véres párbajok készülődnek. Hentaller megálmodta az éjjel a keletkezendő konfliktusokat és már reggel beérkezett. Gyulai Pál is beállított egy kis eszmecserére. Nyilván a Jókai kassai beszédjét jött szidni.
Legott körülötte gyűlnek az írók: Vadnai, Ábrányi és Horváth Gyula, mely utóbbi nem győzi fogadni a bókokat a »Partikularizmus« miatt. Rossz jel, hogy Gyulai megdicsér egy könyvet.
(Nota bene, e sorok írójának nem illik sem megdicsérni, sem lerántani, noha az utóbbira volna kedvem, mert nekem ajánlván a könyvet, körülbelül olyanforma alakot faragott belőlem az olvasói előtt, minő egy Sugár úti házon az a vékony dongájú kőszobor a kapu alatt, melyet úgy helyezett oda görnyedezőnek az építőmester, mintha az tartaná a házat… De a ház olyan nagy és az ember olyan kicsiny, hogy senki sem hiszi, mintha az tartana valamit.
Ez a helyzet. Azonban…)
Ejnye, nem lehet folytatni, zeng a csengettyű odabent. Ez Apponyi Albertet jelenti. Egy név, amely egyszerre kisöpri a folyosót.
Majd hát máskor beszélek a »Partikularizmus«-ról. Most csak hadd beszéljen Apponyi.
Nagy figyelemmel hallgatta az egész Ház, hát még a karzat, mely csak úgy görnyedt a tömérdek asszonytól, leánytól. Ez az Apponyi mindig csinál egy-egy jó napot Odescalchy Gyulának. A herceg fent ült a kakasülőn és ragyogott az arca.
De ma Apponyinak is jó napja volt. Egyik legfényesebb szónoki diadalát aratta. Igazi nagy beszéd volt a mai. Olyan, aminőket az angol gyűjteményekben szokott olvasni az ember a mesterszónokoktól. Az igazság nemes hangján szólott oly művészettel, oly erővel és átlátszó világossággal, hogy az egész Ház szemei kárlátó érdeklődéssel csüggtek – Szilágyi Dezsőn.
Csernátony Lajos később jött be a tanácsterembe éppen a monumentális beszéd végére, mikor Apponyi leült.
– Remekül beszélt! – mondja egy föllelkesült szomszédja.
– Tudom – felelte Csernátony meggyőződéssel.
– Honnan tudnád?
– Abból, hogy olyan elkényszeredve éljenezik a túloldalon.
Valóban alig hangzott egy-két éljen. Pedig most nem a pártember beszélt; egy sokkal magasabb, sokkal épebb hang volt ez, a hazaszeretet és az államférfiúi látástól megtisztulva. Bátran tapsolhatott volna az egész Ház.
Apponyi után Pulszky Ágoston beszélt, a kormánypárt álláspontjáról okosan és tapintatosan, majd Helfy Ignác bocsátkozott a királyi kézirat bírálgatásába és kisütötte Tisza Kálmánra, hogy »rossz stiliszta«.
Az idő már két óra felé járt, mikor Tisza kezdett szólani. Éppen olyan eleven és végtelenül ügyes volt, mint a múlt ülésen.
De hisz erről szinte fölösleges beszélni. Tiszát már jól ismeri a közönség, amióta olyan szépen méltatta tehetségeit Kemény Gábor a beszámoló beszédjében.
