PÁRBESZÉD EGY »ÁNGLIUSSAL«
PÁRBESZÉD EGY »ÁNGLIUSSAL«
Az egyedüli nemzetközi hely nálunk az Opera és a Hangl kioszk. Csakhogy a Hangl kioszk élvezetesebb. Hanem ez persze nem tartozik ide, mert az olvasóra nézve mindegy, akár a Hangl-ban, akár az Operában találkoztam is Mr. Mubleyvel, aki azért jött ide a szokott turistai szezon előtt olyan korán, hogy magyar képviselőválasztásokat lásson, amelyekről sokat hallott odahaza. Mr. Mubley maga is tagja az angol parlamentnek s mint ilyen, Gladstone-nak »a nagy öreg ember«-nek szívós párthíve.
Mr. Mubleyvel a Hangl kioszkban találkoztunk a reggelinél. Mohón kapott rajtam, hogy angolul tudok, s legott a kérdéseknek egész özöne alá vett.
– Nos, mikor lesznek a választások?
– Körülbelül június 15-én kezdődnek és tartanak tíz napig.
– És az itatás, korteskedés mikor kezdődik?
– Máris folyik.
– Hogyan? A jelöltek már fel vannak állítva?
– Mindenütt.
– És a régi országgyűlés még tart?
– Igen. Még nem is tudjuk, mikor oszlatják szét.
– No, ez elég furcsa. És mit gondol ön, milyenek lesznek a pártarányok?
– Olyanok, mint most.
– Miből gondolja?
– Miből? Tudom is én miből? De tudom, megint így lesz.
– Miért, miért? Az indokot, uram…
– Miért? Mert mindig így volt, hát mindig így lesz.
– Ejh, de hát akkor mi az ördögnek tartanak maguk választásokat?
Vállat vontam:
– Tudom is én minek.
– De most már térjünk át a személyi dolgokra. Tisza hol lép fel?
– Biharban, Nagyváradon.
– Hát Mr. Vámbéry? A mi nemes barátunk?
– Hol lépne fel Vámbéry. Azt itt nem ismeri a közönség.
– No, ez csodálatos. Hát Mr. Eötvös, az a nagyeszű védő, akit az eszlári pörből ismerünk.
– Azt éppen most próbálja elhelyezni a szélsőbal párt valamelyik vidéki kerületbe, de aligha sikerül. Sehol sem akarják.
– Teringette – kiáltott fel az ánglius. – Önöknek ugyancsak hatalmas parlamentjük lehet, ha két ilyen hatalmas egyén kiesik még a jelölési rostán is, aki nálunk a jelesebbek közt lenne.
– Bizony van – mondám, a mellemet kifeszítve.
– Ismertessen meg, kérem, főbb vonásokban a főváros jelöltjeivel. Most már türelmetlenül kíváncsi vagyok a fővárosi jelöltekre. Szinte képzelem, mekkora nagy emberek lehetnek azok!
– No, tudja, hát a belvárosban van Trefort, az Akadémia elnöke, a legrégibb miniszter és igazi széles látókörű ember.
– Ismerem Trefort urat a híréből.
– A Józsefvárosban is tisztességesen állunk, ott két kiváló újságíró áll szemben egymással. Visi és Kaas Ivor. Mind a kettő derék ember.
– No, az elég dicséretes. Lám, ez már ausztriai újságírókkal nem történhetnék meg. De hát a többi kerületek?
– Ami a többi kerületeket illeti – mondám lehangoltan –, az egyikben Busbach a jelölt, a mostani képviselő, egy jóravaló polgár, ellenjelöltje pedig egy Bobula nevű építész.
– Melyik a kormánypárt jelöltje?
– Mind a kettő.
– Hogyan? Két kormánypárti? A Bobula hihetőleg valami lángeszű műépítész lesz.
– Nem az, eddig csak bérházakat épített.
– Hát hogy lehet akkor szemben Busbachhal?
– Az is középszerű tehetség.
– Megfoghatatlan. Hát a főváros ennyire elhagyja magát, ahelyett, hogy elvi harcokat vívna meg, példát adva az országnak, személyi csatákat küzd?
– A másik kerületben is éppen úgy van. Matlekovits kormánypártival egy Morzsányi nevű kormánypárti áll szemben.
– Skandalum. Ki az a Morzsányi?
– Tudja az isten.
Az ánglius a fejét csóválta. Hadd csóválja még jobban – gondoltam magamban, s megtoldtam még egy esettel:
– A harmadik kerületben, a ferencvárosiban is az az ügyállás, hogy Tolnay kormánypárti ellen egy másik kormánypártit, Prückler nevű pezsgőgyárost, akarnak fölléptetni.
– Ej, ej, hát az önök országában nem az elvekért lelkesednek az emberek?
– De igen. Künn a vidéken – a műveletlenebb elemek.
– És a nagy embereket hol választják meg?
– Szanaszét a »hivatalos« kerületekben.
Ilyen elszomorító külseje van a mi választási harcainknak a fővárosból tekintve, melyet külsejében olyan fényesre emelt fel a nemzet szakadatlan áldozatkészsége.
