A MAI ÜLÉS [jan. 19.]
A MAI ÜLÉS [jan. 19.]
Az a szokott kép tárult elénk ma is, amit már százszor leírtam. Népes ház… nyomott hangulat… tele karzat. Szapáry előtt egy nagy rozsdavörös bőrtárca. Tisza előtt egy borzas cilinderkalap és egy ív fehér papiros az ő öles, kusza betűivel. Az a papiros az ő arzenálisa. Arról szedegeti elő a fegyvereket, amiket elkapkod az ellenfeleitől.
Egyszerű, szürke, majdnem fakó kinézése van az egész Háznak. Csak Szitányi Bernáton látszik még a hajdani pompából valami: egy fekete bársonykabát. Egy tekintet a Ház mezőin, s úgy látszik, megszaporodtak a holdak a fejek tetején. A Ház elaggott. De egyebekben a régi. Éles Henrik még mindig nincs bent és eljutott ahhoz az időponthoz, amikor már nem is akar bejönni, egész gyanútlanul járhat-kelhet a karzatokon és folyosókon. Már Lánczy Gyula sem elölget neki. Elég szép vívmány az! Plachy Tamás még mindig vidáman faragcsálja élesre fent bicsakjával a forgácsdarabokat. Boér és Rácz Athanáz olyan lelkesen éljenez, mintha már az Oroszországra kivetendő hadisarc mennyiségéről tanácskoznának odabent. (Ámbátor meglesz az is – gondolja Urbanovszky Ernő.) Báró Kemény János és Szontagh éppen olyan szerelmesen bújnak össze, mint azelőtt, Pulszky még nagyobb lélegzeteket szed, mint régebben. Ivánka Zsigmond fent ül a karzaton, s látván, hogy az ellenzék milyen szép számmal van jelen, azon mereng, hogy: »most volna jó előhozni a honti ügyet«.
Ezalatt csendes-illedelmes modorban folyik a büdzsé-vita.
Lipthay Pál kezdte meg… Ott vette fel a fonalat, ahol tegnap elhagyta Orbán Balázs (aki Horánszkytól kérte kölcsön a számokat, és még maga is toldott hozzájok).
Lipthay Pál a Ház legszerényebb embere, mert ő az egyetlen, aki nem beszél sem haza, sem az országnak. Lipthay Pál csak Vámosnak beszél, ilyenkor szemei megüvegesedve, gúnyosan, szúrón szegződnek Kecskemét másik követére: »Látod, Béla, én már megint beszélek.«
De Lipthay egyszersmind a legravaszabb és leghasznosabb tagja a szélsőbalnak: mert ő jól tudja, hogy az ő beszéde előidézője lészen a Vámos beszédének, s ezzel gyengíti a kormánypártot.
Lipthay után Török Zoltán lépett a sorompóba. Csinos, bátor beszédet mondott, de már azt nem kívánja tőle se a haza, se az emberiség, se Tisza, se Szapáry, hogy olyan nagyon meg legyen elégedve a pénzügyekkel. Mindegy, ő mégis megvan elégedve.
Lipthay Vámosnak beszélt, Török Tiszának.
Most felállott Beöthy Ákos és beszélt lefelé a csendes falvaknak, a ködmönöknek és báránybőr sapkáknak. Kitűzöm – úgymond – a vészjelt. (Pedig az nem a vészjel volt, hanem a kortestanyákon kidugta a hijun – a borókaágat.)
Utána Apponyi gróf következett és beszélt fölfelé. Legalább erre engednek következtetni a fogyasztási sorompóról mondott lágy szavai.
Nagy, majdnem másfél óráig tartó szép szónoklatban sok mindenfélét összehordott, védte Horánszkyt, támadta Tiszát, ráolvasott a régi beszédeiből, egyszóval kimerítette az egész ellenzéki kelléktárat… régi középbali kísértetek zörögtették csontos kezeiket…, volt egy kis mennydörgés is…, megjelent a halál rémképe…, előcsörtettek vádak alakjában rémletes fullánkjaikkal a kígyók és sárkányok… egyszóval volt minden, csak éppen a görögtűz hiányzott.
Ha minden volt, hát »éljen« is volt. Persze hogy volt. Hiszen e roppant tehetségű államférfiúnak egyedüli sikerei hosszú évtized óta azok az éljenek, melyek hol lelkesebben, hol vontatottabban végigzajlanak a Ház balszárnyain… Két másodpercig hömpölyögnek, meg-megújulnak, és aztán elhalnak az ajkakon nyomtalanul.
Annyira nyomtalanul, hogy minden új beszédénél újra kell kezdenie meghódítani azt a hideg embertömböt ott körülötte. Igazi sziszifuszi mulatság.
Apponyit Tisza sohasem hagyja diadalmasan hazamenni. Elég nagy malícia ez a miniszterelnöktől. Egy kicsit jobban szerethetné az ellenségeit.
Ma is szokott könnyed csatározási modorában szórta szét az ő és a Beöthy Ákos állításainak egy részét, hol komolyan, hol tréfásan a taktika kezeügyében levő összes fegyvereivel, egy fogpiszkálóval szúrt bele egy flosculusba s a szép szappanbuborék összeesett, majd egy kalapáccsal tört össze egy nagyító üveget, amit túlról mutogattak a választói szemek elé, ahol kellett, a buzogányát használta néhol csak ráfújt egy-egy argumentumra. Legtalálóbb ötlete volt, midőn az állam 1874 előtti hiteléről beszélt.
– Jobb hitelünk volt, mint ma – szólt közbe Hoitsy. Tisza hirtelen visszavágott:
– Nem bánnám, ha az én hitelem olyan volna, mint az államé ma, és nem sajnálnám, ha a közbeszólóé olyan volna, mint az államé akkor.
Falrengető derültség hangzott fel. A mamelukhadat felvillanyozta ez ötlet. Folytonos kitörő helyeslésekkel kísérte azután a generális beszédét egész végéig, amikor percekig tartó éljen-zaj közt rekeszté be az ülést Péchy Tamás, ki a fáradtságtól rogyásig kimerülve állt fel azzal a sóhajtással:
– A mai nap elveszett. Senkit sem utasíthattam rendre. Pedig a mai nap mégse veszett el. Mert hát Beöthy Ákos kitűzte a vészjelt. És az is csak valami.
