A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
A Ház maga jár elöl jó példával a gazdálkodásban: nem fűtteti a folyosókat. Rideg, kietlen világ van odakünn. A törött ablakokon besüvít a szél. A képviselők télikabátokban sétálnak fel s alá, kivált amelyiknek »mikádó« kabátja van.
A rétorok különben is kellemetlenül érzik magukat. A flosculusokra rossz idő jár. Ott bent a tanácsteremben az »egyszeregy« az úr, s ez rosszul esik a rétoroknak. Az egyszereggyel nem lehet vitatkozni.
Egyszeregy úr nem valami népszerű ember nálunk, nincs is neki semmi rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide, s akkor is szeretnek belőle csúfot űzni. Eddig igen lenézett szerepe volt szegénynek, hanem most már kezdik »kegyelmes uram«-nak szólítgatni.
A vitát Herman Ottó, a Ház sárkánya indítá meg, aki tüzet okád és mindig meg szokott enni früstökre egy embert, ha jó étvágya van többet is, de egyet mindenesetre. Ma Keglevich István gróf lett föltálalva.
Különben sok igazat és szépet is mondott Herman, különösen a dzsentrire vonatkozólag: hogy abból kellett volna teremteni azt a középosztályt, amelyre szükség van. De ez még nem múlta idejét.
Herman szokás szerint ugrált ide-oda, hol itthon volt, hol a delegációban volt, hol a kontinensen és onnan recsegtette, hogy ma egész Európának reszketnie kell egy a trónon ülő, de talán nem egészen józan ésszel bíró ember szeszélye előtt…
Péchy Tamás kezében tiltakozólag kondult meg a harang...
De ’iszen okos ember a mi elnökünk! Ha Herman nem nevezte is meg, ő mindjárt kitalálta, hogy ki az a nem egészen józan ésszel bíró úriember és sietett kijelenteni, hogy azt ne hántsa Herman, mert mi azzal békés viszonyban állunk.
Ezalatt ott künn a folyosón híre ment, hogy Prileszky Tádé szólal föl Herman után, és hogy nagyszabású beszédet fog mondani.
Az apróbb finánckapacitások összedugták a fejeiket… Hm, az ördög nem alszik! Hátha ő volna kiszemelve pénzügyérnek! Hátha ez lesz a programbeszéde. Hiszen semmi se lehetetlen többé.
Ehhez járult, hogy a pozsonyi képviselők Szalay Ödön és Schnellszieder Károly roppant kevélyen sétálgattak a korridoron.
A hír tartotta magát néhány percig s a Tisza bennfentes emberei általános faggatásnak voltak kitéve. Míg végre az egyik jól értesült főmameluk el nem oszlatta a ködöt.
– Nem Prileszky lesz – mondá –, egészen más valaki.
– És már csakugyan ki van szemelve?
– Igen, Tisza már kiszemelte.
– A parlamentből való?
– Nem.
– Ösmerem?
– Meglehet, hogy láttad már.
– Hát ki lesz?
– Ha titokban tartod, megmondom.
– Itt a kezem rá.
– Hát barátom – kezdé a szellemes főmameluk –, ha valamikor jártál a Dorottya utcán, láthattál ott a Szenes kirakatában egy embert csupa spongyából összerakva. Láttad?
– Láttam.
– No hát az a spongya-ember lesz az új pénzügyminiszter.
Valóban Prileszky Tádé kezdett szólani Herman után nagy csendben.
Természetesen zsebredugta a kezeit, csak néha lóbázta meg velük a nagy aranyláncát, mert a gesztikulációra a vállait szokta használni. Soha olyan beszédes vállakat! Ki lehet azokkal minden érzelmet fejezni.
Az öreg körülbelül ilyenformán beszélt:
– Tisztelt Ház! Hát biz’ itt nagy a baj, s ilyen frázisokkal, mint a Hermané, nem lehet a pénzügyi bajokat orvosolni. Hanem majd elmondom én, mivel lehet. De jól ide hallgassanak. Beszélnek pénztári hiányról… no igen, de megvan helyette, teszem azt, az Európa-épület. Ha nincs pénz, van ház.
Egy hang a baloldalon:
– Hiszen azt úgy vettük, hogy csak negyven év alatt fizetjük ki…
– No, az is igaz – szólt megzavarodva Prileszky. – Hát rosszul mondtam, de nem tesz semmit.
– Sok kéz jár a zsebben – kiált közbe Szathmáry-Király László, aki ezen szűz közbeszólással nagy derültséget aratott.
– Ne tessék a komoly tanácskozásokból nevetséget csinálni – replikázott vissza Prileszky.
– Az ilyen felett kell nevetni – viszonozza az ősz Tiborc.
– A nép kívánja, hogy komolyan vegyük ezt a témát.
– Úgy van! Helyes! – kiáltják a mamelukok.
– Ha komolyan veszi az ember, meg kell bolondulnia – vág közbe Szathmáry-Király.
Úgy van! Helyes! – kiáltják az ellenzékiek.
Utoljára is az elnöknek kellett közbeszólni, hogy az ilyen dialógokat nem tűri meg. Mert szép a szellemes párbeszéd a színdarabban, de a »Napló«-ban nagyon rosszul veszi ki magát.
Most aztán hozzákezdhetett Prileszky a hazaszabadító beszédjéhez: mély figyelemmel hallgatta Neiszidler és Szalay Ödön. Ragyogott a szemük, fészkelődtek, vakarództak s egyre sziszegtek előre-hátra: »Pszt! Pszt! Halljuk! Halljuk!«
– Hát kérem szeretettel, megmondom én. Legelőször is a valutát kellene rendezni… persze, persze (s itt az orrára tette kezét a szónok), csakhogy az lehetetlen, hát attól magam is elállok. Az se volna bolondság, t. Ház, hogy a hadügyi kiadásokat szorítsuk meg, de lehet-e azt ilyen veszedelmes időben? Nem lehet. Nos, hát mi a teendő? No bizony. Külön fogyasztási területet csináljunk. Az lenne a jó dolog! Úgy ám, de azt a minisztérium nem akarja. A dohányjövedelem is emelhető… Hja, de azt meg a választók nem akarják. A progresszív adókról szóljak?… Az se rossz. Hm, csakhogy azokat meg senki sem akarja. Még én sem.
– Mik azok a progresszív adók? – szólt közbe a tanulékony Olay Szilárd, amire Prileszky másodszor is megzavarodott.
Hanem azért mégis feltalálta magát, és ilyenformán végzé az ő jóízű bonhómiájával:
– Ezt sem lehet, azt sem lehet, belátom, hanem azért a pénzügyeket tisztességesen rendezni csak így lehet, akárki legyen is a miniszter. (Ezt több ízben hangsúlyozta az öreg, hogy értsék meg a gyöngébbek.)
Zajos derültség követte beszédjét, mely annyira a karcolatokba való, hogy egész terjedelmében kellett adnom.
Szalay és Neiszidler búsan kullogtak ki a folyosóra.
Az ülést fel kellett volna függeszteni öt percre, Prileszky beszédje oly jótékony hatást tett. Hiszen nem lehet itt komoly veszedelem, ha a zárszámadási bizottság elnöke még humorizál… A nem-szakemberek gúnyosan összemosolyogtak künn a csendes titoktartó fülkében.
Pedig nem lett volna az ő beszédjének semmi baja. A jövendő kor történetírója tisztelettel lapozgatta volna végig, mint egy nagy elme lerakott útmutogató cölöpeit, ha egy félórával később fel nem áll Szapáry Gyula gróf, aki egyikét sem választotta azon utaknak, amelyeket Prileszky Tádé kijelölt, hanem egy általa nem említett úton, a konverzióval akarja rendbe hozni a pénzügyeket.
Szapáry beszédjét és ügyesen kifejtett tervét a Ház feltűnő rokonszenvvel hallgatta, s a többség néhányszor tört ki zajos helyeslésekben.
– Ejnye, ejnye – mondá Prileszky Tádé fejvakarva –, ezt az átkozott konverziót elfelejtettem beleszőni a beszédembe, a tisztességes rendezési módok közé.
