A T. HÁZBÓL [febr. 20.]
A T. HÁZBÓL [febr. 20.]
Daliás idők ezek!
Hadizászló leng az országház ormán. A metsző szél süvítve, nyögve csavargatja, bontogatja a nyele körül. A hó apró pelyhekben pilinkél; az országút felől mintha nehéz ágyúk dübörögnének… pedig csak furmányos szekerek döcögnek.
A Ház előcsarnoka egyre nyílik és csukódik. Sorba jönnek a képviselők, ma még parupli alatt, civilben, holnap már hadimezben, úgy lehet.
Bent a tanácsteremben most tárgyalják a nyolcadfél millió költséget a honvédségre. Valamennyi miniszter jelen van s valamennyi képviselő, a mezei hadakat kivéve.
Néptelen a folyosó: mindnyájan bent ülnek a padjaikban, és hallgatják az ünnepies beszédeket.
Csak a duzzogók vonultak ki: a két Madarász és madaruk, a Rigó, az öreg Petur bán, Petrich, valamint Ányos és Tulok. (Újra heten vannak, mint a koronázás idején.)
– Hát ti mit csináltok idekünn ilyenkor? – kérdezgetik őket az arra menők.
– Nem akarjuk a harmóniát rontani, mert nem szavazzuk meg a javaslatot. Nec vitam, nec avenam.
– De hát mért nem szavazzátok meg?
Feleli erre rejtélyesen a hét közül a legfanatikusabb:
– Azért, mert él valahol egy öregember, aki ha itt volna, nem szavazná meg a nyolcadfél milliót.
S arcát, amíg beszélt, ájtatosan Turin felé fordítá. Alighogy szólt, csörtetve rohan a folyosón Helfy Ignác, ismeretes hosszú fekete szalonkabátja csak úgy úszott utána.
– Hová sietsz, Náci bátyám? Állj meg egy percre!
– Nem lehet – feleli lihegve a Kossuth palatínusa – holtig szégyenelném magam, ha lemaradnék erről a szavazásról. Mindent megszavazok, ha a haza védelme kívánja.
S azzal sietve eltűnt a tanácsterem ajtajában.
Bent csakugyan lelkes hangulat van.
Bizonyos emelkedettség látszott az arcokon. A karzat megtelt szép hölgyekkel, akik kíváncsian lesték, hogy a mennyezet alatt nem ül-e ott Mária Terézia a gyermekkel, de biz ott csak az öreg Péchy Tamás guggolt a csengettyűjével.
Az sem kellett. Nem volt semmi zavar, se közbeszólás. Méltóságteljes nyugalom honolt, s mély figyelemben csendült meg minden szó.
A két iker-előadó, Dániel Ernő és Münnich Aurél, katonás, rövid szavakban ajánlták a javaslat elfogadását.
Ekkor felállt Fejérváry és fölemelte… nem a véres kardot, hanem csak a ceruzáját, s egyszerű, helyes szavakban indokolta a javaslatát.
A népfelkelők lelkesült »helyes«-eket kiáltottak neki, hadnagy Szereday Aladár vágásokat markírozott a levegőben. Hadnagy Polónyi (aki pedig alkalmasint untauglich lesz a fékezhetetlen népszónoklati képességei miatt) közbekiáltott: »Ha megyünk, mind megyünk!« De legjobban hozzájárult a mai ülés komolyságához hadnagy Beöthy Algernon azzal, hogy nem jött el az ülésre.
Azután hadnagy Apponyi Albert mondott egy remek beszédet, aminőt csak ő tud. Nem ellensége a háborúnak, ha az elkerülhetlen, ennélfogva arra az időre békét köt a többséggel. Harsogó éljen reszkettette meg a falakat.
Majd a szélsőbal vezére, Irányi Dániel göngyölgette be a piros pártzászlót, és azzal az ünnepies pátosszal, mely e pillanathoz oly jól illett, kijelentette: »lemondunk ideiglenesen pártviszályainkról, félretesszük sérelmeinket, megfeledkezünk a szenvedésekről, csak egyről nem: a haza iránti kötelességről«. Ő is megszavazta a nyolcadfél milliót.
Megint egy roppant éljen viharzott föl, s morajlott percekig a tanácsterem falai közt.
A hét dacos magyar találgatta odakünn:
– Vajon ki beszélt most? Nyilván valami nagy mameluk.
Már-már végét érte a »sanguinem et pecuniam«, mikor egy kurta hajú, kurta bajuszú úriember állt fel, s lelkesen villogó szemekkel mondta el, hogy a trónnak és a hazának megszavaznak mindent, hogy jogaikért harcolni akarnak ugyan, de csak a haza kötelékeiben.
No, erre támadt még csak frenetikus tetszés, hosszan zajlott, hömpölygött végig a Házon.
– Vajon ki beszélt most? – találgatták a karzaton, akik a rossz akusztika miatt a beszédet ki nem vehették. – Valami nagy magyar ember lehet, hogy így felvillanyozta az egész Házat.
Hát az bizony Trutia volt, az oláh. Ő is megszavazta a nyolcadfél milliót a nemzetiségek nevében. Ez volt a mai ülés legszebb mozzanata.
E szép harmonikus szcénát (mely mindig egyik csillogó lapja lesz parlamentünk történetének) méltón fejezte be a »generális« felszólalása, melynek vége a maga nemes cikornyátlan egyszerűségében oly emelkedett és szép volt, hogy még tán Beöthy Ákosnak is tetszett.
Csak egyet szerettem volna ma, azaz kettőt: Azt, hogy hadnagy Szemnecz ne beszélt volna.
És azt, hogy a cár vagy legalább Katkov, ott lett volna a karzaton.
