A KIRÁLYFI ASZTALÁNÁL
A KIRÁLYFI ASZTALÁNÁL
Lehetne kezdeni a mese hangján is, »hol volt, hol nem volt«, ha nem éppen annak örülnénk a legjobban, hogy nálunk volt. Éppen nálunk, ahol a legmeseszerűbb.
Sok képünk van királyok dolgairól – de egyik sem érdekesebb ennél, melyet két jelenetben mutatunk be olvasóinknak. Ott a regés múltban a királyfi, kinek a korona és a kard közül kell választania (több szerszám még akkor nem is képzelhető a királyfiak számára). Ott van a bátor Imre király, aki egy vesszővel megy az ellenséges hadsereget meghódítani; még tovább Mátyás király, aki leeresztett sisakrostély alatt legyőzi a cseh Holubárt; s amint átfut az emlékezet a rengeteg királyképeken: az egyik koronás fő szemlét tart serege felett, másik rohamra vezeti vitézeit, diadallakomát ül tábornokaival a harmadik, sőt még olyan képünk is van, ahol a fejedelem egy órára átadja az uralkodást a feleségének. Hanem ezek mind hideg képek, legyenek bár tárgyukra nézve vidámak vagy szomorúak. A sablonszerű fejedelmi foglalkozások és szeszélyek megörökítései. Ez a középkor galériája.
A mi mostani királyunk alatt kezdődik a másik ciklus, amelyre átmelegszik a magyar szív. A Deák ravatalánál imádkozó királyné. Megható kép ez magyar szemnek.
Most íme megvan e kép pandantja. A királyfi reggelit ád a »kollégái«-nak.
Ez lehetne a kép aláírása; megfelel a valóságnak, de mégis furcsán hangzik egy kicsit. Hogyan? Kollégáinak? Negyven trónörökös ülne itt együtt? Hiszen annyi trón nincs is Európában!
Nem trónörökösök ezek, hanem csak egyszerű írók, tudósok és piktorok, van köztük egy-egy szegény ördög is, aki tegnap még a »Kis Pipá«-ban ebédelt, és holnap is ott fog ebédelni. Az gyakorta megesik, hogy némelyik regényalakját a képzelete segélyével megjártatja a királyok közt, milyen csodálatos, hogy most ezek a regényalakok őt magát hozták ide a fejedelmi asztalhoz.
A szellemi munka napszámosai ülnek itt, egyszerű fekete ruhában. Imitt-amott csillámlik a frakk gomblyukában egy-egy rendjel, de nem a kevély »Szent Istvánok« vagy »Lipótok«-ból, hanem igénytelen apró rendjelek, a kisvárosi polgármester díszebédjéhez valók. Ismeretlen keresztecskék ezek az udvarnál; bár onnan származnak, oda többé soha vissza nem térnek.
De nem is az udvarnál vannak ők. A trónörökös nem az udvarhoz hítta fel az ő kollégáit, hanem maga ment le közéjök a vendéglőbe. Az Osztrák--Magyar Monarchia leírásának első kötete készült el; erre adta a nagy áldomást a munkatársaknak, mintha egy ütközetet nyert volna meg velük. S talán így is van az.
Asztalfőn ül a gazda, maga a tudós királyfi, vékony, tojásdad arcán fiatal kora dacára a mély gondolkozás barázdáit veti a nagy feladatok tudatának terhe, amelyekre hivatva van. Mennyivel vidorabb, gondmentesebb mellette Kalocsa tudós érseke, Haynald; finom, szellemes ajkain örök mosolygás táncol, szemeiben az ifjúság szikrái pattognak, csak a fejét takarja hó. Balról Jókai ül a trónörökös mellett; komoly méltósággal tartja ma fejét a különben szerény költő-atyamester: érzi talán, hogy ezt a »szép nap«-ot ő szerezte nekünk. A trónörökös felváltva cseveg majd vele, majd Haynalddal, és csak néha vált ennek a háta mögött meleg tekintetet a »monarchia másik felé«-vel, Weilen lovaggal, akinek külseje a néhai jó Vahot Imrére emlékeztet.
A vizavi szék is lajtántúli terület, gróf Bombelles, a trónörökös udvarmestere ül benne; de a többi aztán, amerre a szem lát, csupa merő magyarság, s ott virít a tudós Salamon Ferenc gömbölyű feje az apró serét-szemekkel, melyek azonban annál élesebben látnak a múltba vissza. Vekerle (az a ritka ember, aki minden könyvnél jobban szereti az adókönyvet) egy tengeri rákkal viaskodik a tányérján, s élénken diskurál piros arcú szomszédjával, Benczúrral, kinek egy »Pro litteris et artibus« lóg a nyakában. Fraknói egy nagy cukkedli-patkót tart szemmel, mely a trónörökös előtti csemege-piramisról mosolyog le. Hegedüs Sándor, amilyen vézna, sovány, a szépirodalmat volna hivatva reprezentálni, de az állami pénzügyekre is (amiben főauktoritás) egészen jó szimbólum. Az asztal bal végén húzódnak meg a szélbalok: a szelíd Törs Kálmán és a csillagkereső Hoitsy. Az elvi differenciák, amelyek a korona és a szélsőbal közt vannak, most egyszerre megszűntek, azaz dehogy… most is maradt még ellentét. A trónörökös abban a tudatban van, hogy »reggeli«-t adott, ők pedig abban a tudatban vannak, hogy »ebéd«-et esznek, s mind a kettőnek igaza van.
Itt van az első kötetnek az egész története. Nagy Miklós, aki kifőzi, kivel kell a cikket íratni, s addig nem hagy annak békét, míg meg nem írja. Itt van Király Pál, aki a kéziratokat megfésüli; itt vannak a rajzolók, akik megillusztrálják (Benczúr, Keleti, Vágó, Feszty, Roskovics, stb.); itt van Morelli, aki a képeket kimetszi; itt van Péchy, aki a cikket kinyomatja; s itt van Révai Mór is, aki a könyvet elterjeszti.
Berzeviczy Albert Weilent tartja szóval, Bedő Albert a borokat dicséri, s kedélyesen vonja meg a párhuzamot a királyfi ebédje és más közönséges lakomák közt. (Azokon a pezsgőhöz adják a legkisebb poharat, ezen meg a legnagyobbat.)
Tarkítva ülnek fiatalok és vének, Hunfalvy mellett Bedő, nagytiszteletű Baksay Sándor uram balján a fehér hajú Szilágyi Sándor, Mikszáth szomszédja Szabó József, Pauler Gyula Szalay Imrével disputál halkan történelmi dolgokról. A hosszú asztal két ellenkező sarkáról farkasszemet néznek egymással őfensége segédtisztje, a nyájas báró Giesel és Bartalus István, a zenetudós. És hogy a boroknak is legyen szaktudósa, amott ül Molnár István, műértőleg kóstolgatva a behűtött old sherryt és a fölséges burgundit.
A menü csakhamar letárgyaltatik, egyre élénkebb hangulatban; eltűnik az asztalról a fagylaltos krém is, a pincérek behozzák a párolgó mokkát és körülhordozzák a szivardobozokat.
Rágyújtanak. Megelégedés ömlik el az arcokon. »Sohase volt még nekünk ilyen főszerkesztőnk!« A királyfi egész otthonosan kezdi magát érezni, bizalmas melegség tüze gyullad meg szelíd kék szemeiben, nyájasan szól át a harmadik, negyedik szomszédhoz.
Jókai azt mondja a trónörökösnek: »Ugyebár ilyen kedélyesen mulató tudósokat csak Magyarországon lehet találni?« S a királyfi azt feleli rá, hogy neki nagyon tetszik ez a fesztelen jókedv az ő magyar munkatársainál.
Kéklő szivarfüst kavarog a tükrös teremben, s ezen a füstön át mindenki nagynak, boldognak látja a jövőben ezt az országot, mely a mostani királyát fiában még egyszer visszakapja.
