A MI DEMOKRATÁINK
A MI DEMOKRATÁINK
(Grünwald és Vajda János)
Két igen kellemetes emberről énekelek most, akiket sokan szeretnek (s mind a kettőt e sorok írója is), de az ember végre is ott veszi a komikumot, ahol van.
Demokratákról szól e kis cikk, s két nevet említ a zárjelben; majdnem az összes demokratáink betűrendbe szedett névsora ez. Ha még Beksicset is közéjük tenném, akkor nem jutna már máskorra senki.
Bizony kevesen vannak. Igaz, hogy még kívülök is akadnak demokraták: a zsidók. De ezek is talán csak azért, mert kénytelenek azok lenni.
Ámbár nem veszem most bonckés alá a zsidókat (azoknak nagyon érzékeny bőrük van), hanem veszem bonckés alá a demokrataság két zászlóvivőjét, Grünwald Bélát és Vajda Jánost, akik fényes tolluk hatalmával elöl járnak a harcban. Ha ugyan járhatnak elöl azok, akiknek a háta mögött nem megy senki.
A tábortalan vezérekről följegyzek két furcsaságot.
Grünwald Béla megírta nagy demokratikus tendenciájú munkáját, mely az országban roppant feltűnést keltett, s mely új babérokat hozott szellemes szerzőjének.
S azt hiszitek talán, tisztelt olvasók, hogy az új babérokra pihenni dől a híres szerző?
Nem. A híres szerző ekkor így szólt:
– A demokráciának megcsináltam a nimbuszt. Ezt a hazáért tettem. Most már magamért teszek valamit.
– Ugyan mit?
– Kikeresem a régi nemességemet.
S diktum-faktum beadta a minisztériumhoz a dokumentumait, hogy a Grünwaldok voltaképpen bírták egykoron, kétszáz év előtt a kutyabőrt, de publikálva nem voltak, tehát kéri e nemesség elismertetését.
A folyamodvány már azóta ott fekszik a király asztalán, s őfelsége amilyen jó ember, alkalmasint visszaadja predikátumostól, címerestől, mindenestől (a donációt nem értvén ide) Grünwald Bélának a család régi elhányódott nemeslevelét, melynek híre, egykori létezése firól-fira szállott húsz generáción keresztül, de amelyet idők folytán át a húsz Grünwaldból egy sem tartott érdemesnek újra kiszorgalmazni a királynál.
Míg végre megszületett a huszonegyedik Grünwald. Az, aki azt a nagy demokrata munkát írta.
A huszonegyedik Grünwald, az, aki azt a nagy demokrata munkát írta, utánavetette magát a lélekemelő feladatnak, s a jövő országgyűlési szesszióban már ott fog csillogni az ősi címer a pecsétgyűrűjén, a vizitkártyáján és a zsebkendő csücskében.
S a táborába sorakozó demokrata hívek irigyen fognak szólani, látván e kellemetes csecsebecséket:
– Ni, itt megy Grünwald Béla. Az, aki azt a nagy demokrata munkát írta.
***
No, most ugyan Grünwald Bélára szerencsésen rázúdítottam a demokraták haragját… amire úgy fog felkiáltani az olvasó:
– Hisz akkor senki sem haragszik rá!
Senki. Hát Vajda János, a másik demokrata?
– Az ám!
Ejh, ne tessék megijedni, Vajda sem olyan rettenetes, amilyennek teszi magát.
Ma egy szép tárcacikket ír az egyik lapban.
Már korán reggel hallom a kávéházban emlegettetni: »Vajda hatalmas cikket vágott ki a demokrácia mellett.«
Elkezdem olvasni; kritikusi szemekkel, mert Grünwald Béla óta már Beksicsnek sem hiszek, sőt Schvarcz Gyulára is gyanakszom (egyszer majd ő is »székesfehérvári Fekete Gyulá«-nak talál előcsörtetni a Budapesti Közlönyből). Mondom, kritikusi szemmel kezdém olvasni a Vajda cikkét.
De eleinte sehogy sem megy: megkap a velős, erőteljes stílus, a gondolatmenet logikája és a nagy költő elméjének frissesége, s nem tudok Gyula Pál-i magaslatra emelkedni, hanem csak élvezem teljes odaadással.
Ám a másodszori olvasásnál, mindjárt az elején, ez a sor villan meg:
»Nekem is volt egy főúri születésű barátom.«
– Aha, tehát dicsekszünk a mágnás barátsággal?
»Persze végzett volt – folytatja tovább –, de nekem csak ilyen juthatott.«
A mélabús hang megütötte a fülemet.
Elég! Itt minden megszűnt… Ha már Vajdának is az fáj, hogy neki nem jutott a húszezer holdas mágnásokból pertu pajtás.
