KUKORICASZELELÉS
KUKORICASZELELÉS
Nagyon megbámulta az ánglius ember a kendertilót, hogy milyen egyszerű bolondság ez, s mégis teljesen pótolja az ő gépüket. Még egyszerűbb ennél a kukoricamorzsoló. Beütnek egy késpengét (vén, kiszolgált kést, melynek a nyele lekívánkozott volt már) a faragószék tarajába; Mihály bá ráül a székre, s miközben a háborút meséli a szájtatva hallgatóknak (mert ott volt őkegyelme is a Bem csatáiban), ezalatt a kukoricacsöveket sebesen lereszeli a késpengén. Ripsz-ropsz… szaporán hullanak szerte a földön a kihasadt szemek, egész garmadává növekedve; kímélete csak a veres csőnek vagyon, mert az a kis Jánoskát meg a Böskét illeti ősi szokás szerint.
A gyerekek egy ilyen zsákmánnyal elmulatnak egy félóráig is, s abbahagyják a rendetlenkedést, amiben kivált Jánoska a nagy mester, aki kiáll a szoba közepére, szétnéz a különféle tárgyakon, s tűnődve kérdi mintegy önmagától:
– Mit kéne még elrontani?
– Ejnye, akasztófáravaló – vág közbe haragos édes hangon az »édes«, ti. az anyjuk. Mihály bátyó bajusza alatt jóízű mosoly sarjadzik: »bizony katona lesz ebből a gyerekből«.
S megint a csatákra téved az öreg: és ahol az ellenség megverését beszéli, ott néha-néha úgy odanyomja a kukoricacsövet a késpengéhez, hogy a csutkából is lehámlik egy csomó, s fehér lágy pihékben szállong s bevegyül polyvának.
Hanem iszen mindegy… majd kirostálja azt az öcsémasszony!
A lúdnak meg a hízóknak így is jó, de a zsidó már sokkal finnyásabb. Az eladásra valót hát meg kell előbb tiszítani. Hiszen csak lenne aztán valami jó ára!
Ezt az idilli munkát végzi képünkön (a Szobonya Mihály sikerült rajzán) kinn az udvaron a menyecske, átrostálva a kukoricát, s a szél irányában leperegtetve a szakajtóba. A rostán átesik az összeaszott, idétlen szem (bezzel lesik is már ott a falánk kiscsirkék), a szél pedig a leperegtetésnél kifújja belőle a polyvát. Ami a szakajtóba jut, az olyan, mint a szemen szedett gyöngy.
Bözsike, Jánoska tátott szájjal nézték egy darabig a nagy mulatságot. Ott settenkedtek, sürögtek, míg az anyjok rájok nem mordult:
– Elmenjetek innen, mert itt rátok megy a polyva, s csípni fogja a nyakatokat.
Így kerültek a gyerekek az »édes«-nek a háta mögé, az ólakhoz, ahol Jánoska hasmánt fekve tanácskozik: hogyan kellene levenni a sövénykaróról egy köcsögöt? Mert nagyon szép zöld füle van; jó volna lónak!
Bözsike ezt nem bánja, hanem egyben nemigen enged a testvéri rábeszélésnek. Egy piciny tányéron főtt kukoricája van, s a vásott ravasz Jancsika (aki már a magáét előbb megette) váltig biztatgatja:
– Játszunk »tömősdi«-t, te Böske.
– Tömősdit? Hogy kell azt?
– Hát úgy, hogy én a liba leszek, te meg a szolgáló, aki tömöd.
Böske szeretné is… de nem, mégse… mert akkor vége lenne a mákos kukoricának. Tányérját két kezével őrizgetve, szöszke, varkocsos fejecskéjét tagadóan rázza.
