A PAZARLÓ SAJTÓ
A PAZARLÓ SAJTÓ
A »Pesti Hírlap« mai tárcája a »színészek ököljoga« címén igen ügyes cikket hoz a színészek eldorádói életéről s e dédelgetett lények elbizakodottságának bizonyos szimptómáiról.
De az egész cikk mégsem vág oda, ahol e fonákság forrása van. »Johanna, ne panaszkodj, mert te nevelted a gyermeket«. A referens urak puha tenyerén nőttek fel ilyen kevély, érzékeny és idegesekké a színész urak.
Az újságírók azt mondják:
– Hja, a közönség akarja, hogy róluk írjunk.
A közönség azt mondja:
– Hja, az újságírók kényszerítenek rá, hogy mindég felőlük olvassunk.
Én (aki egy kicsit közönség is vagyok, egy kicsit újságíró is) az újságírókra vetem a követ – illetőleg a nyomatott betűre, mely képes volt a »Handler Mór« és az »én Rix Vilma« nevet is széthordani, ismeretessé tenni a világban.
Az újságok a gondviselés. Nekik kellene ügyelniök, hogy a fák ne nőhessenek az égig, mert akkor aztán nehéz a gyümölcseikhez hozzáférni. Az arányoktól sok függ. Ha a gondviselés nagyobbnak engedné nőni az egeret, mint a macskát, akkor ki az ördög fogdosná az egereket?
De honnan is származott be Pestre a színészeknek ez a lázas divatja?
Nem nehéz a felelet. Szeretjük fiatalnak nevezni ezt a mi szép Budapestünket. Igaz, annyira fiatal, hogy még nem is »nagykorú«. Van egy nagynénje, akit előszeretettel utánoz, majmol mindenben. Ez a nagynéne: Bécs.
A kedves tante elég pompával él, de meglehetősen vékony társaságban mozog. Nincsen nagyobb szabású közélete, nincsenek politikusai, írói – hát teljesen beleszeretett a teatralistákba. Komolyabb ambíciók nem bántják. Hiszen ott a »burg«, ott mindent elcsinálnak. A közönség mulat, ehhez pedig két jó kell, egy kis söröcske és egy kis színház. Az osztrák ember nem törődik egyébbel.
Mi aztán átvettük ezt a divatot egészen, pedig nekünk egyéb dolgunk is van; itt a közönség érdeklődését más jelentékenyebb, fontosabb dolgok felé is szükséges vonzani, mert mihelyettünk nem gondoskodik a »burg«; azazhogy gondoskodnék az, de mi nem akarjuk – mi magunk csináljuk a magunk dolgát.
Annál félszegebb e pazar virágszórás a festett deszkákra, mert a színészet (mely ma minden más irodalmi és művészeti ág rovására portáltatik a lapokban) még akkor sem állt a magyar sajtó becézgetésében oly magasan, mikor sokkal magasabb nemzeti hivatást teljesített.
Ám nem akarom én a művészetet kicsinleni ezzel, sem a művészeinket. Olyan neveket, mint a Jászai Marié, Prielle Kornéliáé, Márkus Emíliáé, Szigethyé, Vizvárié, Ujházié, mindig reverenciával írok le, hanem azt mégis kívánatosnak tartanám, ha a sajtó meg tudná tartani a mértéket.
Amint elolvastam ma reggel a »Pesti Hírlap« cikkét (abban a rovatban, ahol legtöbbnyire én szoktam okvetetlenkedni), teljesen meg voltam hódítva a panaszkodásnak.
– Jól beszél ez az én kollégám, erről az én szószékemről.
S egy megelégedett ember nyugalmával fordítottam a megnyálazott ujjammal a másik lapra, ahol a »színház« rovat van.
– Lássuk most a másik kollégát!
Hát a másik kolléga se volt rest. Kég egész hasáb friss hírt hozott össze.
Egy futó pillantás, s legott megtudom, hogy Perotti úr az ünnepek alatt elutazott a kaméliáihoz Triesztbe, de már hazajött, ámbár későn, mert elrekedt vele valahol a vasút.
– No, csakhogy már itthon van a derék Perotti – mormogtam magamban. – Ez meglehetősen meg fogja nyugtatni a háború gondjaiba merült országot.
E tudomásulvétel után átszaladok szememmel a rovat legvégére, ahol Kassai Vidornak egy aktuális kupléja van közölve:
Romantikus világ
Lelkem téged imád,
Bakonynak szép világa
Hogy elfajultál már ma:
Rózsák, Patkók helyett
Hitelszövetkezet.
Lelkem téged imád,
Bakonynak szép világa
Hogy elfajultál már ma:
Rózsák, Patkók helyett
Hitelszövetkezet.
E gyarló klapanciák éppen nem hangoltak költői gondolatokra, hanem csak az a szomorú próza jutott eszembe, hogy a Vajda János verseinek nincsenek olvasói.
Hanem hát jól van az mégis, hogy közlik az efféle együgyűséget. Ha már a publikum nem akar tudni a poétáiról, legalább azt tudja meg, hogy kik a nem poéták.
Most már kissé bosszúsan átugrottam a rovat közepére, ahol ritkított betűkkel áll ez a rejtélyes titokzatos cím: »Vajon kiről lehet szó?« Mohón kezdtem olvasni, s egy régi ismerősre találok.
Margó Céliáról szól az újdonság, de nem ő az én régi ismerősöm, hanem az a bonmot, amit az újdonság szerint ő mondott a minap valamelyik kóristanőre. De hogy melyikre – ez az a »vajon kiről lehet szó?«
Oh igen! Vajon kiről mondá ezt Margó Célia? Pintyőky Júliára vonatkozik-e vagy Lengeffy Marianne-ra? Az is lehet azonban, hogy a Kukorica Zsuzskát csipkedte meg vele? Ejnye, de nagy selyma ez a mi rovatvezetőnk, hogy most már afelől kétségbe hagyja az egész országot.
Íme ezeket olvastam ugyanazon a napon ugyanabból a lapból, amely a színészek némely elbizakodási jelenségein feljajdul.
Hja, kérem, vagy-vagy.
Ha a lapok a középszerű színésznőknek is, mint aminő Margó Célia, az elejtett mondataikat olyan szószban tálalják a publikum elé, mint ahogy az angol királynő vagy a Bismarck herceg egy-egy megjegyzését, akkor aztán ne panaszkodjanak, hogy a színész túl érzékeny.
Hiszen a színész is csak gyarló lény, s ha hétfőn elhitetik vele, hogy ő nagy, hát elhiszi, de ha szerdán aztán azt mondják róla, hogy csak közepes, hát el nem hiszi.
Én azt természetesnek találom.
Bárcsak az olvasó is természetesnek találná, hogy nekem, aki annyi sok mindenfélét megtámadtam már a »Pesti Hírlap«-ban, ez egyszer magára a »Pesti Hírlap«-ra jött étvágyam: hátha szót fogadva, szűkebb kézzel szórja a reklámot és dicsőséget, addig is, míg a festett világ magamagától igazodik el a közönség ítéletében arra a helyre, ami megilleti.
Mert a színészek divatja is elmúlik lassan, mint minden divat. A tulipánhagymák mesésen kapósak voltak valamikor, a hagymaláz mindenkire ráragadt, törte magát utánuk a közönség; ma már azok is olcsóbban kaphatók.
Pedig a tulipán még most is szép virág.
