AZ ELTŰNŐ NAGYURAK

Teljes szövegű keresés

AZ ELTŰNŐ NAGYURAK
Mailáthtal halt meg az utolsó oligarcha, akinek ereiben még középkori vér lüktetett; Sennyei Pál is kevély, merev ember volt, de a vele való érintkezés nem volt kellemetlen, sőt ellenkezőleg, mindig finom és nyájas tudott lenni a kisebb rangúakkal szemben. A feudális nagyurak típusából már alig maradt valaki. Nem is lehetséges az többé. Akiben valami maradvány volna még ezután a hatalmi érzet e kinövéseiből, az már csak »különcség« számba fog menni.
Ha most a közvélemény a Sennyei koporsójánál (melyet nagyobb tábor követett, mint annak idején a kibontott zászlóit), kegyetlen szokása szerint, az utód neve után kezdene kutatni, nem talál már a nagyurak közt Mailáth és Sennyei utódjául hasonló zsánerű embert: emlegeti Szlávyt, Tisza Lajos grófot, Szapáry Gyula grófot; akikben már semmi sincs a középkorból. Mindnyájan az újkor nagyurai.
Hogy ez oligarchák kivesztek, talán nem is valami örvendetes, mert a túlcsigázott önbecsülés nagy hibáival nagy erények is párosultak. E nemes arisztokraták végre is sok tekintetben eszményi alapon álltak. Nem szálltak le, az igaz, soha a néphez, de a pénzes zsacskóhoz sem; s nyakuk nem hajlott néha se lefelé, sem fölfelé.
Forgách Pál (ki még egypár évtized előtt élt), midőn József nádor tudtára adta látogatását, elutazott arra az időre szécsényi kastélyából: »Sohasem akarok – úgymond – nagyobb urat látni magamnál.« S ezért nem ment sohasem Bécsbe, sem Budára.
Ugyanezen Forgách Pál volt, aki midőn a ts. karok és rendek elhatározták, hogy a megye székhelyét átteszik Szügyből Szécsénybe, rájok üzent: »Azt én meg nem engedem, mert én nem tűrök itt a városomban állandó rendetlenséget.« Nem is jött aztán oda a megye.
Gőgje nem ismert határt. Kurtán bánt a megyei urakkal. A viceispán, ha odajött, az asztalánál ebédelt, de már a szolgabíró csak a tiszttartójához volt hivatalos, az esküdt úr pedig az ispánnál ebédelt.
Gróf Brunszvik teljesen hasonlított Forgách Pálhoz. Ő elnökölt a megyei közgyűlésen mint főispán, mikor egy Frater nevű táblabíró, aki Angliára hivatkozván, ottani útjáról referált, amint éneklő, kenetes hangján éppen e szavakat szavalná: »és láttam ő királyi felségét fejedelmi dísz-ornátusban«, a főispánt bántá az alázatos hang, bosszankodva ütött kezével a kardjára és közbeszólt: »Volt-e pipa a szájában?« mire a karok és rendek roppant hahotában törtek ki, s egyszerre vége volt az angol királyi nimbusznak.
Ezer meg ezer anekdota maradt fel e dölyfös urakról. Megannyi sírkő, nevető fejfa.
Az öreg báró Balassára még e sorok írója is emlékszik. Úgy élt kékkői várában, mint egy király vagy még kényelmesebben, kilenc mozsárágyút sütöttek el, ha ebédelni leült. Mindenféle mesterembert tartott otthon, s azok csak neki dolgozhattak. Egész nap ezeket nézegette; reggel bekukkantott a csizmadiájához, és ott szítt el egy pipa dohányt, azután elment a szíjgyártóhoz, az korbácsokat font neki, a kerékgyártó a hintókat csinálta, a szűcs ködmönöket varrt, a kőművese vagy épített, vagy bontott, de az valamennyi a holta napjáig volt megfogadva. Ha valahová ment, száztagú banderium lovagolt előtte – az igaz, hogy nagyon messze nemigen mehetett, mert ez a nagyúr csak tótul tudott beszélni. Ezzel a nyelvvel pedig teljes képtelenség az udvar felé vonzódni.
Jó, hogy az efféle nagyurak eltűntek, de még kellemesebb jelenség, hogy a pazar nagyuraknak is kezd a magjok kiveszni. Szinte a háta borsózik az embernek, ha vidám borozgatás közben társaságban előhozakodnak amaz oktalan szörnyű pazarlásokkal, mik a »virtus« név alatt voltak dicsőítve az alig elmúlt publikum előtt.
Komáromy György (ki a forradalom alatt oly nagy szerepet játszott) rengeteg vagyonnak volt az ura, s igazi vetélkedést fejtett ki a pazarlásban Csernovics Péterrel, aki még ma is él.
Egyszer Pozsonyba utazott Komáromy a dietára, kényelmes párizsi hintóban, mely úgy volt elkészítve, hogy fekve pipázgathatott benne. A lábait azonban egyre feszélyezte egy doboz, melyben az ékszereket vitte, a menteláncot, a csatokat, amik a díszruhához kellenek. Bosszankodott ezen Komáromy Gyuri, s kérdé a kocsistól, ha nem férne-e el a tok egyebütt? »Nem, mert minden hely tele van bőröndökkel.« Erre aztán egész flegmával kilökte az ékszertokot lábaival az útra. Éppen a Hortobágyon volt. Egy juhászgyerek megtalálta a tizenötezer forintos ékszereket, megint visszakerültek hát egy idő múlva Komáromyhoz, aki ez egyszer ilyen olcsón beszéltetett magáról, s megsebezte a Csernovics hiúságát.
Még most is borzongva beszélik szemtanúk a két dúsgazdag pazarló aradi »mérkőzését«. Egész éjjel kártyáztak a vendéglőben kettesben. Reggel felé midőn már felkeltek, azt indítványozza Komáromy, egy csomó aranyat húzva ki a zsebéből: »No, emeljük még ezt el, Péter.« – »Minek? – mond Csernovics álmosan –, azért már nem fogok kártyák a kezembe ilyenkor, hanem ha tetszik: Szalárd vagy Mácsa!«
– »Nem bánom« – szólt Komáromy. A négy kártyát kiosztották, egy tekintetet vetettek rá: »Vesztettem« – mondá Komáromy.
A két uradalom egy másodperc alatt egy kézre jutott.
Még csak az »imént« történtek az ilyenek. S mégis hóbortos mese számba esnek már. Jele, hogy ezek a pazarló nagyurak soha többé vissza nem térnek. Eltűntek együtt az uradalmaikkal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem