A »VÖRÖS SAS« ÉS KOLLÉGÁI
A »VÖRÖS SAS« ÉS KOLLÉGÁI
Ismét Tisza Kálmán a nap hőse. Mindenféleképpen. Úgy is, hogy unokája született (amihez gratulált neki király és királyné), úgy is, hogy újévkor ismét beszélt a monarchia nevében, úgy is, hogy a beszédjéből, míg innen Bécsbe ért, elveszett valahol útközben a »nem« szócska (azt is lehetségesnek mondják, hogy eladták a nevezetes szót), s hanyatt-homlok szálltak alá a bécsi börzén az értékpapírok.
Az elveszett »nem« szócska aztán kikerült másnap, de már nem volt benne köszönet.
Mindez igen szomorú dolog a börziánerekre nézve, de kellemetes érzés lehet a szónoknak, hogy annyi millióval lehet egy-egy szava bearanyozva.
S az is tanulságos ebből, hogy a béke fehér galambja, milyen Bosco módon változhat át krákogó fekete varjúvá.
S míg a fehér galamb fekete színekben röpült Bécs felé (vagy hogy ott változott át varjúnak, mert azt még csak ezután fogja a vizsgálat kideríteni), addig Berlinből a »vörös sas« szállt Tiszához, az öreg német császár kitüntető érzelmeinek jelképe gyanánt.
Nem hihető, hogy valaki irigyelje Tiszától ezt a rendjelt (a szegény Posner Lajos hat lábnyi mélyben van már a föld alatt), sőt ez az egyetlen rendjel, amelynek úgy örülhet minden magyar ember, mintha ő kapta volna, mert az nem annyira a Tisza kitüntetését jelenti, mint inkább a szövetségnek akar egy szembetűnő és nem szavakból összerakott kifejezése lenni.
A vörös sasrend előkelő rend Németországban, illetőleg Poroszországban. Még 1705-ben alapította bayreuthi György Vilmos »Ordre de la sincérité« név alatt. Jelvénye fehér zománcozott keresztből áll, sugarak nélkül; közép pajzsán van a koronás vörös sas, a második oldalán pedig az F. W. monogram. (Egyszóval csinos kis zsuzsu, és igen jól fogja magát kivenni a Tisza Kálmán frakkján.)
A vörös sasrendnél már csak a fekete sasrend előkelőbb valamivel (amiből kilátszik, hogy Bismarckék nem nyúltak bele mindjárt a legjobbik fiókba). Hanem hát elég a barátságból ennyi is.
Különben is a rendjelek előkelősége relatív dolog.
Az egész világon a legelőkelőbb rendnek az osztrák aranygyapjút tartják (valaha a spanyol aranygyapjú is nagy becsben volt).
Utána az orosz »Szent György-rend« biceg. Ritka halandó kapja: csak a koronás fők és cárnők kegyencei. Azonban a »Nevszki-rend« se bolondság, mert azzal egy egész láda mindenféle kisebb-nagyobb csillag és kereszt jár; úgyszólván az összes rendjelek gyűjteményét képezi a »Nevszki-rend«, aki azt megkapja, nyakától egész a térdéig telirakhatja magát különféle csillogó csecsebecsékkel.
A mi jó Posnerünk és Barcsay Ákosunk csak »kicsibe« dolgoztak. Andrássy Gyula gróf söpörte be az európai nagy rendeket, s még spanyol grand is lett, hanem nehány nagy rendet, aminő az angol »térdszalagrend« vagy az orosz Nevszki, ő is nélkülöz.
A történelem csak az egy Nelsonra emlékszik, aki a világ valamennyi nagy rendjét megszerezte, azazhogy erővel a nyakába akasztották.
Az öreg nem sokra becsülte őket. Okos emberről nem is lehet föltenni. De midőn a porosz sasrendet küldték meg neki, örült, mint a gyerek.
Efelett nagyon csodálkoztak barátjai.
– Hogyan, ön ennyire örül e sasnak?
– Hogyne – mondá –, mikor már csak éppen ez hiányzott. Ez volt az utolsó. Ezentúl már pénzt lesznek kénytelenek adni a királyok.
A »gomblyukbetegség«, mely annyira el van terjedve a világon, nem mondható magyar betegségnek. A mi dolmányaink és mentéink elég csinosak rendjelek nélkül is.
Magyar rendjelnek csak a »Szent István-rend« van, s azelőtt a »sárkány-rend« volt. Ha már belefogtunk, nem kapaszkodtunk holmi apró sasokba, hanem mindjárt a sárkányhoz folyamodtunk: mert annak hét feje volt, a sas pedig csak kettőig vitte eddig »isten kegyelméből«.
Ami pedig a »vörös sas«-t illeti, az eddig nem szálldogált a hármas halom országában. A szittya néptörzs csak a »vörös kakas«-t respektálta.
Most aztán itt a »vörös sas« a Tisza mellén. Amilyen erős ember, hát ő azt is elviseli.
De tartani lehet attól is, hogy csak a kezdet volt nehéz, mert sasokat nemzenek a sasok, s nemsokára jön az olasz »Móric-rend« (mit szól majd ahhoz Móricz Pál?), amire aztán vérszemet kap az ánglius, megküldi neki a térdszalagot. Megbátorodik akkor Milan király, s nyakába találja akasztani a Takovát – és ezt már aztán még ő sem tudja többé kiheverni.
