MEGHALT CSANÁDY BÁCSI
MEGHALT CSANÁDY BÁCSI
Vigyázz a kerületedre, hogy hosszú életű légy a földön.
Ennek az alapigének igazságát pecsételte meg halálnak halálával Csanády Sándor. Régi képviselők, akik a Ház atmoszféráját megszokták, meg nem tudnak élni, mint a délövi növény, egyebütt. Ha kiveszik őket ama üvegbúra alól, mely az ország tanácstermének gömbjét befedi, a külső levegőben meg nem élnek, elfonnyadnak, meghalnak. Így halt meg nemrég a kedélyes Németh Albert, és így pusztult el Csanády Sándor bátyánk is e hó 5-én kereki magányában.
Hiszen persze, a képviselői minőségben is meg lehet halni, mert a halál nem kérdezősködik a mentelmi bizottságtól, hogy kiadják-e ezt vagy amazt a képviselő urat, de mandátum nélkül minden bizonnyal meghal az, aki húsz évig megszokta a mandátumot.
Csanády kimaradt az ötéves parlamentből. Bizonyos Holló, szélsőbali buktatta meg; a dolog nagy szenzációt csinált: sokan, még kormánypárti körökben is, sajnálták az originális öreget, s zokon vették a függetlenségi párttól, hogy úgyszólván az ő hallgatag beleegyezésével ejtődött el a »vén sas«, s élete alkonyán szegénységben elhagyatva kellett kereki viskójába vonulnia, mely szemben áll a kereki váraccsal.
Valaha ő volt a váracs ura, hatalmas úr, dúsgazdag ember. Verőfényes idők voltak ezek. Még akkor nem volt Csanády Sándor »komikus« a saját pártja előtt. Még akkor »pártunk egyik kiváló oszlopa« volt a neve, mégpedig éppen az az oszlop volt őnagysága, amelyikhez a nervus rerum gerendarum hiányában támaszkodtak.
Sokat költött az öregúr pártcélokra, lapok segélyezésére, pártnyomtatványok terjesztésére. Vagyona nagy része ebben kallódott el.
Mikor elfogyott a »grisli« (így nevezte a pénzt, melyet nem sokra becsült, s melyből most vége felé nem is sokat látott), elfogyott a nimbusz is. A jó öreg Csanády úgyszólván kolonc volt a párt nyakán, mert akármilyen komoly akciót kezdének a modern kuruc ivadékok a kormány ellen, azt a Csanády beleszólása mindig leszállította derült eseménynek.
Nagy »kirohanásokat« tett és gyakoriakat. Hajdan az öreg Deákot szokta egy-egy felszólalása után »ráncba szedni«; Deák halála óta Tisza lett a vörös posztója. Sok zaftos frázisa éli túl: az »átkos közösügy«, a »szegre akasztott bihari elvek« stb. és a »stélusnak« az a csodálatos titka, hogy »és«-ek nélkül bírt körmondatokat és egész beszédeket kihozni, vele szállt sírba.
Öreg volt már (1813-ban született), de még jó erőben: már parókát is dereset viselt, de azért szíve fiatal lángban égett. Nemhiába, hogy Bocskai Istvántól származtatta magát, örökös hadban állt ő is az »imádott honyhaza« ádáz ellenségeivel. Még király őfelségének is megmondogatta az igazat ama nevezetes tizenkét évi szenvedés alatt, ama szintén nevezetes párbeszéd alkalmával, melyet őfelsége egy körút alkalmával vele folytatott, amint ez a Ház nyilvános ülésén szellőztetve lett, de csak olyan sikerrel, hogy mindenki azzal a hittel távozott a teremből: »Hátha csak álmodta ezt a bácsi?«
Jólelkű, becsületes, naiv ember volt az öreg, aki már sehogy sem illett a mi parlamentünkbe az ódonsága miatt. De azért ellett volna már ő ott holtig. Nem csinált az ő kimaradása örömet senkinek, neki pedig nagy fájdalmat okozott. Kár volt kihagyni.
Tipikus alakunk úgyse sok van. Kezdenek az emberek mind egyformák lenni.
Több Csanádyt nehezen látunk többé – hát hadd láttuk volna még egy darabig.
Az ülés megnyitására kitűzött perc mindig ott találta a helyén ülve; mord arccal, héjaszemekkel tekintett körül, hogy megolvassa a fejeket: van-e bent száz ember?
Meghallgatta a jegyzőkönyvet, s ha volt benne valami kifogásolható, legott megtette a diffikultást, s ilyenkor boldogan, megelégedetten mosolygott. »Jól kell a protokollumot csinálni« – mormogta.
Még mulatságosabbak voltak azok a jelenetek, mikor egyszer-másszor valamely vita kellő közepén fölemelkedett, s kezeit fölemelve pátosszal mondá: »A t. Ház nem határozatképes! Kérem a katalógust felolvastatni.«
Pörge kalapot, magyar nadrágot és fekete atillát viselt, s nyaka egész füleig fekete selyemkendővel volt becsavargatva, a múlt századbeli divat szerint.
Vagyoni elhanyatlását részben az erejét túlhaladó pártcélokra való költekezés, részint neje, Marosi Ida halála okozta, akinek birtokait, minthogy nem maradt örököse, az antik becsületességű ember, ahogy mondani szokás, az utolsó gombig visszaadta a családjának. Neki alig maradt valamije.
Ebben a korban ritka a hasonló idealista, mert ő sokszor bebizonyította önzetlenségét. Örökké a hazát szolgálta, igaz, a saját módja szerint; bár a hazának nem csinált sok hasznot, de önmagának sok kárt.
Mégis sokkal nemesebb pálya ez, mint azoké, akik fontos pozíciókon a hazának okoznak sok kárt és önmaguknak sok hasznot.
Parlamenti pályája szerencsétlen volt és szomorú tanulsággal teljes.
Egész életében napidíjak nélkül szolgálta a népet, mely végre is cserbenhagyta.
Pályája elején, mint gazdag gavallér, azért nem húzott napidíjat a képviselőségért, mert ő maga röstellte fölvenni; élete alkonyán mint szegény ember, azért nem húzott napidíjat, mert a hitelezők nem engedték fölvenni.
De ő azért mégis ragaszkodott a képviselőséghez, hogy nem termett számára se pénz, se kenyér, se dicsőség.
Ragaszkodott és belehalt a búsulásba, s ez volt talán az egyetlen tette, mely nem okozott »derültséget« sehol, de sehol. Sőt ellenkezőleg, elboruló arccal sajnálják a nemes szívű jó öreget: inkább hadd szidta volna még egypár esztendeig Tiszát. Nem volt az annak alkalmatlan.
S ha már a mindenható idővel mégis mindenáron beszólította volna a nyakas magyart a mennybeli igazán közösügyes hazába (ahol együtt leszünk nemcsak az osztrákkal, de még a muszkával is), hadd lengett volna azon a Sándor utcai házon az a fekete lobogó.
A nélkül talán vissza is jár a Sándor bácsi szemrehányó lelke kísértetnek a pártjához.
