HUMORISZTIKUS HALOTTAK
HUMORISZTIKUS HALOTTAK
Halála előtt senki sem mondhatja magát boldognak, ez a velős mondat maradt ránk a rómaiaktól.
De hát mikor?
Halála után még kevésbé mondhatja magát boldognak valaki. Legalább a rómaiak korában ez teljes lehetetlenség volt.
Ma már azonban ennek is megvan a módja.
Vannak már halottaink, akik élnek és mozognak, beszélnek, hallanak, és kontemplálhatják, hogy mi lett belőlük a haláluk után.
Ilyenek például azok az érdemes férfiak, akiket nem a doktor, nem a halál és nem a guillotine végez ki, hanem az – újság.
Ezek a halottak egyre szaporodnak. Egy fiatal poéta kezdte meg a sort, aki mindenáron azt akarta, hogy a szerkesztők kiadják a verseit, s ahhoz a leleményes eszközhöz folyamodott, hogy: meghalt. Megsürgönyözte a saját halálhírét, nosza a szerkesztők nyomban előkeresték a papírkosárból a verseit, s megcsillagozva közölték a korán elhunyt nagy tehetségű ifjú hátrahagyott zöngeményeit. Harmadnap föltámadt az ifjú, s húzta tovább az életigát, mint »tehetségtelen kezdő«.
Edelsheim-Gyulay bárónak is megadatott a sorstól, hogy magát túlélhesse. Egy nagy betegségből föllábadozóban olvashatta a nekrológokat saját magáról. Halálának híre elterjedt egy este, s némely lap hozta reggelre a kész életrajzi cikket. Láthatta leplezetlenül, hogy vélekedtek róla kortársai, olvashatta magáról milyen ember és katona volt. Ritka embernek jut osztályrészül, hogy ilyen hamisítatlanul lássa magát.
Még őneki sem sikerült egészen. Mert mint közösügyes német halt meg, és valamikor másodszor mint magyar ember fog meghalni. Nem tudni most már, hova fogják jegyezni az égi protokollumban.
Hasonlóképpen járt Vadnay Andor képviselő – aki voltaképpen csak most, a halála után kezd élni.
De a legszerencsésebb halál mégis a Csanádyé volt. Éppen azt írtuk róla, hogy ez az egyetlen cselekedete, amellyel nem okozott »derültséget«. Dehogyisnem! Országos nevetés lett ebből is, mert a »vén Bocskainak« esze ágában sincs meghalni.
Ma találkoztam egyik pártsorsosával az utcán, aki nagy csomó újságot vitt a hóna alatt.
– Mit viszel? – kérdém.
– A Csanády-féle nekrológokat gyűjtöttem össze.
– Minek az neked?
– Az öreg írt, hogy szedjem össze valamennyit, s küldjem el neki téli olvasmányul Kerekibe, mert mint írja, nagyon kuriózus.
Képzelhetni, milyen jól fog mulatni az öreg, ha majd a meleg kemence mellett betűzgeti a pápaszemén át, hogy ő milyen derék ember volt, s milyen kár, hogy meghalt. S dörmögni fogja egyes helyeknél:
– Nebulók! El akartatok temetni! Ez is a Tisza praktikája. Kellene ugye a halálom? Niksz nuksz! Azért is itt maradok.
Az »újságok halottjainak« végre is nincs valami nagyon rossz dolguk, hanem ezekből is két válfaj van:
Az egyik válfaj, akik már meghaltak, de még élnek. (Ezekről szólottunk fentebb.)
A másik válfaj, akik még élnek, de már meghaltak. Ezek az »asztalfiók halottjai«. Az utóbbiak kivégeztetése ilyenformán történik:
A szerkesztő (többnyire pápaszemes csacska ember) benyit a dolgozótársak szobáiba, s bozontos szemöldeivel ráhunyorít a nekrológíróra. Minden lapnál külön funerátor van.
A mi lapunknál például én végzem ezt a szomorú tisztet, s a jelesebb betegek annyira tudják már ezt, hogy nincs rá eset a távollétemben, ha elutazom egy-két hétre, hogy meghaljon valamelyik. Olyan bizonyos ez, hogy akinek az életét húzni akarom, elszököm a nekrológjának írása elől. Ha pedig teljesen meg akarok valakit menteni, hát megírom a nekrológját előre.
De hiszen éppen erről akartam beszélni, hogy a szerkesztő benyit s ráhunyorít a nekrológíróra:
– Mit tudtok X-ről vagy Y-ról?
– Mi történt vele?
– Súlyos beteg. Úgy lehet, meghal az éjjel. Állítsd össze, kérlek a nekrológját, hogy készen legyen, s ha későn éjfél után jön is a halálhír, ki lehessen valamit dobni a lapból, s hirtelen leadni ahelyett a kész halotti cikket.
A cikk elkészül, s beteszik egy szerkesztőségi fiókba, míg a haláleset bekövetkezik. Némelykor kigyógyul a kiváló beteg, de azért a cikk ott marad, s várja a megjelenést néha évekig. Magának a megénekeltnek úgyse sürgős a dolog, de a cikk se vált hasznavehetetlenné, mert valószínű, hogy az aktualitása előbb-utóbb mégiscsak bekövetkezik.
Egy egész csomó ilyen nekrológom van már a fiókban (egyedüli kiadatlan műveim), s megeshetik könnyen, hogy e kiadatlan műveim élnek túl, nem a kiadottak.
S ha ezek egyszer túlélnek (mert hiába, velem is bír a halál), az lesz csak a különös, mikor majd a szerkesztőségben apródonkint kiadogatják őket adandó esetben, és az idei halottakról egy tavalyi halott fogja a méltatást megírni.
Ilyen bolond világ van az újságírói műhelyekben. Ilyen kedélyesen komáznak még a halállal is ezek az én kollégáim, nem respektálva senkit és semmit.
Nekik még a halottjaik is mulatságosak.
Avagy nem mulatságosabb-e azóta Csanády Sándor? Az ördögbe is, egy képviselő-aspiráns, aki már egyszer meg volt halva.
Ezt most okvetlenül megválasztják. Hiszen már »holt választók« is vannak.
Csakhogy a holt választóknak nincs olyan jó dolguk, mint a holt képviselőjelöltnek. Mert ezek igazán ott feküsznek nyirkos sírokban mélyen a föld alatt, s csak éppen szavazni járnak fel (ha Éles Henrik forog veszedelemben), de a holt képviselőjelölt és a redakciók többi halottjai vörös borocskát isznak, és tarokkot játszanak.
