TEOFIL, AZ IGAZSÁGOS
TEOFIL, AZ IGAZSÁGOS
Mátyás, az igazságos meghalt, s vele az igazság is. Eddigelé így hangzik a közmondás. S többnyire egy sóhajtás kíséri a magyarok ajkán.
Ej, ej, hát nem jut eszetekbe, gyerekek, hogy ez a közmondás is csak volt, de nem lesz többé. Ne legyetek, no, hálátlanok. Jusson eszetekbe Fabiny Teofil.
Fabiny Teofil óta Mátyás király ki van pótolva. Szakasztott mása ő annak.
Pompásan van imitálva az ő felséges személye, mely a múltak ködéből átragyog.
Mátyás király álruhában járta be az országot, Fabiny is azt teszi.
Mátyás királynak is megvolt az az apró hiúsága, hogy ahol a krónika szerint a hat lágy tojást inkognitó megette, otthagyta a cédulát a tányér alatt:
Hic fuit Mathias rex
Comedit ova sex.
Comedit ova sex.
Fabinyban is megvan ez, csakhogy most a XIX. században az effélét már nem a tányér alá teszik, hanem gondoskodnak róla, hogy a lapok közzétegyék, s apró kalandok kíséretében népszerűsítsék őexcellenciája nevét. No, de meg is érdemli.
Ah, önök kedves Tisza, kedves Baross és kedves Trefort, nem értenek ahhoz, hogy kell egy miniszteri állást kiélvezni. Azt csak a vidéken lehet. A Házban nem.
Micsoda gyönyör lehet az, mikor a miniszter úgy tesz, mint a napokban Fabiny.
Beállít Gyulafehérvárra (ahol soha eleven miniszter nem járt), beül nagy szerényen az omnibuszba, és elviteti magát a Hungária hotelbe, egy kucséber, három szakácsné, egy facér kellner és a városi bába közé préselve, a hotelben csenget, s így szól a megjelenő pincérnek és szobaleánynak alázatos sima hangon (mert csak a képviselőkkel lehet a kifejezések simaságában hiányzó folytonosságot éreztetni):
– Kérek szépen egy szobát.
A pincér megnézi, és így szól:
– Milyen szobát?
– Mondjuk, hogy egy elsőrendűt.
A szobalány megnézi, és átadja a másodrendű, viceszobalánynak:
– Borcsa, vigyen be a vendégnek a vizet!
– Nem lesz az elsőrendű szoba drága? – kérdi óvatosan a pincér.
– Majd csak úgy gazdálkodom, hogy kifizessem valahogy – feleli fejedelmi mosollyal.
Így írja ezt ma a Pester Lloyd a miniszter útjáról apróságnak. Ilyen kalandjai voltak Fabinynak tavaly is.
Hát nem ösmernek önök erről legott Mátyás királyra?
A miniszter úr beszáll a hotelba és lefekszik. Az éj ráveti sötét fátyolát a fejedelmi ős székvárosra. Gyulafehérvár polgárai mélyen alusznak. És nem sejti senki, senki, senki (még tán Mohai Sándor sem), hogy ki fekszik abban a szerény vendéglői szobában.
Oh, ha tudnátok, jámbor halandók! A kutyák egész éjjel ugatnak, a kakasok kukurékolnak, a részeg emberek énekelnek éjfélkor, a felhők keresztül-kasul száguldnak az égen, a fák lombjai rejtélyesen susognak, és semmi, de semmi sem árulja el a természetben, hogy »itt van Fabiny Teofil«.
Végre pont fél tízre beállít a törvényszékhez egy potrohos, jól táplált öregúr és az elnököt keresi.
– Várjon sorjára – mondja a szolga –, őnagyságának dolga van.
– Felek vannak bent?
– Mi köze hozzá? – feleli a szolga (tegyük fel, hogy ezt feleli).
– Valami kis közöm van hozzá – erősítgeti őexcellenciája, és leül türelmesen a várakozók közé. Természetesen, mert így lesz nagyobb az effektus.
S ma mindenki az effektusokra dolgozik. Boulanger is, Polónyi is. Miért ne Fabiny is?
Végre bemegy a szolga, s a többi felek közt megjelenti az elnöknek: hogy egy örmény is van még a várakozók között.
Úgy tizenkét óra tájban végre rákerül a sor az »örmény«-re.
– Mi tetszik – kérdi az elnök a belépőtől hidegen.
– Erre utazván, meg akartam önt látogatni.
– Úgy? – szól az elnök gúnyos mosollyal. – És milyen ügyben?
– Mondjuk, hogy hivatalos ügyben.
– Jöjjön délután. Most már nem érek rá. Haza kell mennem.
Fabiny megdörzsöli a kezét, s e dörzsölés által kezd előbontakozni belőle a miniszter.
– Hm, de délután meg én nem érek rá.
– Az nekem mindegy.
– De én kívánom, hogy maradjon – szól ekkor keményebb hangon.
– Ön elfelejti, hogy kivel beszél – pattan fel az elnök.
– Ön pedig még nem tudja, hogy kivel beszél – riposztíroz vissza a látogató.
– No, ugyan kivel?
– Én vagyok Fabiny Teofil, Magyarország igazságügyminisztere.
Erre természetesen elsápad az elnök, zöld, kék és lila színeket váltva, dadog, zavartan kér bocsánatot – s ez mind roppant gyönyörűséget okoz őexcellenciájának.
Amerre csak jár-kel az országban, mindenütt maradnak utána efféle adomák, aminők már nem voltak Mátyás király, az »igazságos« óta.
De ha csak az adomák maradnának meg, jó volna, de – attól tartunk – ami a bírósági restanciákat illeti, hogy azok is maradnak.
