LATKÓCZINÉ
LATKÓCZINÉ
A színházjáró embernek megvannak az ő hasznos tapasztalatai. Ezek szerint osztja be a teátrális napokat. Ha mulatni akarok, akkor megyek színházba, mikor Péchy Tamásnak, az Erényegylet elnökének az inasát látom a színházi kasszánál jegyet váltani ura számára, mert akkor bizonyos, hogy valami erénytelen darabot adnak. Ha ellenben unatkozni akarok (erre is ráfanyalodik olykor az ember), Beöthy Ákos színházi napjait lesem ki, mert az csak olyan helyre jár, ahol ásítanak.
Rettenetes, milyen jól mulat a derék honatya »Edit«-en s a hasonszőrű darabokon. Az egész ház ásít, csak az az egy arc csillog. (Ilyenkor lehet csak megérteni, mért érzi magát olyan jól a mérsékelt ellenzéken.)
Ha régi darabokat, Kisfaludy-, Fáy-, Szigligeti-féle ósdi vígjátékokat adnak, ez Andrássy Gyula nemzeti színházi napja. A nemes gróf hűséges közönsége minden régi nagypipás darabnak, mintha csak visszavágyódnék ebbe a korba.
Ha azonban Apponyi Albert alakja sötétlik elő gukkerral az oldalán a Kerepesi úton, akkor revolúció, izgalom, Francillon, Fedora, minden szolid fogalomnak felfordulása járja a színpadon.
Mármost tessék megérteni a két államférfit a színházban!
Az ember éppen megfordítva azt várná, hogy Apponyi Albert hódol a régi szolid, erkölcsös, unalmas színjátékoknak, és Andrássy a forrongó jelennek.
De végre az Apponyi színházi politikája mégis érthetőbb, mint a pártpolitikája.
Andrássy Gyula rendszerének is megvan az előnye.
Mert azokban a régi, kopott színdarabokban látható igazi természetességében, alakításai legjobbjaiban Szathmáryné.
S ezekért az alakításokért megszereti az ember újra a régi naiv darabokat s a régi Magyarországot.
*
Szathmáryné isten kegyelméből művésznő. A Nemzeti Színház legragyogóbb napja, aki ha letűnik a színpad egéről, haj, be sötétségbe borul a deszkák világa! A legigazabb kedély ki lesz szakítva a komédiából, s anélkül mily lélekkel fog megjelenni? Öltözőjére rá lehet írni: itt tartózkodott egykor az örökké pótolhatatlan.
De mit tépelődöm ily sötét dolgokon? Az a lesújtó esély szerencsére még messze van, s én nem a jövőből, hanem a múltból akarok írni.
Nem is Szathmárynéról, hanem Latkóczinéról.
*
A legjobb »Mama« valamikor a legszebb menyecske és a leghiúbb asszonyka volt.
És hiú volt (régi jó idők!) a – férjére. A derék Latkóczira.
Az igaz, hogy szép fiú volt a férjecske. Az osztrák ármádiától hódította, miatta tette le a hadnagyi rangját, és lépett a házasság áristomába. Nem csoda, ha büszke volt a »hódítmányra«.
És neki férjével tervei voltak. Nagy tervei. Babérral díszítve szerette volna látni a férji fejet.
Színészt akart faragni belőle.
A kvietált hadnagy, úgy látszik, alaposan meg volt hódoltatva, mert ráadta a fejét a plánumra, és bemagolta vitézül Szász Móric szerepét Lecouvreur Adrienne-ből.
Kolozsvár volt az első début színhelye.
Zsúfolt ház. Roppant kassza. Kíváncsi közönség. Végre megjelenik a daliás Szász Móric a színen.
Viharos taps zúg föl a nézőtérről. A deli levente megtetszett, pompás jelmezében fölötte imponált.
Haj, de a kurlandi hős előtt elsötétedett a világ, amint a közönséggel szemben állt. A szerep egyszerre elpárolgott a paróka alul. Hiába ordított a súgó, hiába tördelte kezeit a színfalak mögött a feleség, Móric gróf úgy állt ott a színpad közepén, mint egy kőbálvány, aki se tudója, se látója annak, ami körülötte történik.
A kínos jelenet sokáig húzódott, anélkül, hogy Móric csak meg is mukkant volna.
A jelenet kezdett átkozottul veszedelmes lenni. De a végveszély percében előlépett a feleség, ki éppen Adrienne-t játszotta, s új életet öntött a tökéletesen megfagyott hősbe. Móric úr ugyan ezután se volt hajlandó beszélni, de a hű feleség úgy intézte a dolgot, hogy a kérdést is ő tette, a választ is ő adta meg. »Ah, kérlek, ne is szólj, kitalálom a gondolataidat«, »ugye, ezt gondolod?« »ugye, te is ebben a véleményben van?« – s hasonló társalgás mellett lefolyt szépen a kettős, miközben a kurlandi hős egyre a fejét bicegtette nagy mogorván, sőt ha Adrienne titokban nagyot csípett a karján, még meg is hajtotta magát teljes beleegyezés jeléül.
Haj, de Adriennek nemsokára távoznia kellett. Móric ismét egyedül maradt. Móric ismét a kétség martaléka lett. Egy darabig még kiállta a farkasszemet a közönséggel, aztán megfordult, s vesd el magad, rohant ki a színpadról, a teátrumból, meg se állt hazáig, ott bezárkózott a szobájába, s agyonlövéssel fenyegetett mindenkit, aki őt vissza akarja vinni a színpadra.
Úgy kellett fölhajszolni valami kurta kocsmából a régi Szász Móricot, aki aztán eljátszotta a szerep hátralevő részét.
Latkóczi színészpályája evvel be volt fejezve. Hivatalba állt. És miatta – lelépett a színpadról a felesége is.
A feleség szerelménél azonban erősebb volt, szerencsére, az első szerelem. És ez a színpadé volt, melyre vissza is vitte ismét Szathmáryné Latkóczinét.
