A BOHEMIEN VILÁG
A BOHEMIEN VILÁG
(A hét krónikája)
(Rökk Szilárd csomagjai. Ezer novella. Az ezeregyedik elbeszélés. Náday-jubileum. Szobrok és szobrászok.)
Lassanként mindenre ráun az ember, még a Rökk Szilárd adományaira is. Már idegessé kezdenek tenni a csomagjai. Mert szakadatlan sorban jönnek. Hát még a jubileumokat ki ne unta volna meg, mikor csak erre a hétre is kettő esett.
Az egyik a Vértesi Arnoldé volt, aki az ezredik novelláját ünnepelte. Vagyis a Petőfi Társaság ünnepelte azt, mert nem tréfadolog ezer novellát megírni, nem azért, mintha a tintatartó ki nem adná, hanem mert kemény ember legyen, akinek már a századik novellánál el nem megy a kedve – az írás mesterségétől. Vértesi kiállta emberül. S megvan érte a jutalma, az a néhány toaszt, ami ma írói körben tartott lakomán elhangzott.
Érdekes volt ezek közt Visi Imréé, aki szatirikus éllel mesélte el az írói és művészi kör kirándulásának egy epizódját.
Nagy pompával és gazdag lakomával fogadták őket egy alföldi nagy városban. Az asztal dúsan volt megrakva az évadot megelőző drága ételekkel úgy, hogy szinte hüledeztek bele az írók.
– Az istenért, polgármester úr, minek csináltak ilyen nagy traktát?
– No, csak az kellene, hogy a vendégnek enni ne adjunk.
– De ilyen irtóztató költséges dolgokat
– Megbírja még azt a város – szerénykedett a polgármester.
– Tudjuk, hogy megbírja. De miképpen számolják el az effélét? Csak nem tehetik oda a hivatalos büdzsébe: »Írói kör megtraktálására ennyi és ennyi.«
– Azt nem. Hanem tetszik tudni, van nekünk egy rovatunk, ahová beszúrjuk.
– Miféle rovat lehet az?
– »Váratlan esetek és elemi csapások.«
Ez volt az ezeregyedik elbeszélés az ezer novella bankettjén, s az írói kör hatalmas leckét vehetett róla, hogy mint az idén, ezentúl is üljön veszteg.
A másik jubileum a Náday Ferencé, melyet a »Hungáriá«-ban tartottak. A kedves Nádayé, aki az ő hatalmas kedélyével mindent megaranyoz, s még Kármán Lajosból is jóízű alakot tudott csinálni.
Mennyivel más bankett volt ez, mint a Vértesié! Szegényes amaz, ragyogó ez. A magyar társadalom elitje jött össze, s impozáns ragaszkodás nyilvánult a kitűnő művész iránt. Nem volt itt hazug semmi, csak a Náday arca: mely egy harmincéves fiatalembert mutat.
Ha találó az a megjegyzés, hogy a jubileumok semmi egyebek próbatemetéseknél, akkor mindjárt számot vethetünk, hogy miképp temetnek egy írót: fakó szekéren két gebével, a Dolinay toasztjával, s miként temetnek egy színészt: hat lovon, csillogó pompával, az Apponyi toasztjával.
De ne irigyeljük azt a színésztől, amit az írónak is szeretnénk.
Voltaképpen ezeknél a dolgoknál nincs is az irigységnek semmi helye, mert többet ér a huszonötéves jubileumnál az első lámpaláz édessége, s az ezredik novellánál az első éretlen vers, amit a szerkesztő (ez a kegyetlen hóhér) nagy közömbösen dob be a papírkosárba, fitymálólag dörmögve:
– Micsoda? Még mindig írnak az emberek verseket
*
Ez a bohemien hete volt. A szobrászok közt felütötte fejét a lázongás szelleme.
Mert már hála istennek egy egész csoport szobrászunk van. Több, mint ahány szobrunk.
A szobraink rosszak, a szobrászaink jók.
De bármilyen rosszak is a szobrok, van bennök némi humor.
Ha az ember megnézi a József téri palatinust, az ott játszó gyermekek »Vasember«-ét, amint levett kalappal roppant unatkozva áll ott, és ha találgatja, hogy mit fejezhet ez ki, hát nagy sokára rájön:
– Őfensége hihetőleg a Polónyi egyik hosszabb beszédjét hallgatja.
Hát az öreg Deák mit csinál?
Ott ül fanyar arccal egy folyosói székben és panaszkodik Bónis Samunak:
– Kijöttem ide megpihenni, hogy ne halljam, odabent milyen szamárságokat beszéltek.
Petőfi a torka szakadtából kiabálja a Dunaparton:
– Mindjárt leugrom innét!
A jámbor Eötvös az ő irattekercsével azt látszik kifejezni:
– Már megint micsoda rossz ortográfiájú jelentéseket küldtek be ezek a tanfelügyelők!
Egyszóval a szobraink rosszak, de humor van bennök, a szobrászaink ellenben jók, de humor azokban is van.
E héten sütötték ki Zala szembetűnő mellőztetése alkalmából (amit különben mi sem helyeslünk, mert Zala kétségtelenül a legzseniálisabb szobrászunk), hogy ezentúl az ő dolgaikban ne a közönség bíráskodjék, hanem ők maguk.
No, már az igaz, hogy tudnak kedvesek lenni, ha akarnak.
Persze. Ők maguk mondják ki, melyik a remek szobor, s melyik érdemli a jutalmat. A közönség neve: »hallgass«.
Ezt csakhamar eltanulják a piktorok. (Az a legtanulékonyabb faj.)
Aztán az írók: kimondván, hogy melyik munkát szabad a közönségnek megvenni.
Aztán a színészek, akik elhatározzák, hogy melyik színészt és melyik jelenetet kell megtapsolni.
És végre jönnek az újságírók, hogy melyik helyen szabad az olvasónak nevetni.
Én azt gondolom, hogy ezen a helyen szabad.
Mert a szobrászok kívánsága egyszerűen nevetséges.
